Prológus

Esik...
Londonban az eső mindennapos dolog. Lassan sétálok, mert nem tudom, hogy hova megyek. Őszintén szólva nem is érdekel.
Mostanában nem szoktam mosolyogni, de most nem tudom letörölni az arcomról. A utóbbi másfél évben nem voltam boldog.
Sötét van. Nem tudom, hogy hol vagyok.
A mai estéről nem sok emlékem maradt meg, csak azt tudom, hogy most boldog vagyok. Hosszú idő óta igazán boldog.
Nem, nem kell esernyő. A vízcseppek hagy gördüljenek le az arcomról. A hajam is tiszta víz már.
A hátam mögött lépteket hallottam. Hátrapillantottam.
'Ő az?'
Éjfél körül lehet. Újra előre néztem és lassítottam a lépteimen addig, ameddig teljesen meg nem álltam. Ismét hátra tekintettem, de már nem volt ott senki. Elment.
Itt hagyott, egyedül. Azt hittem, hogy nem adja föl ilyen könnyen. Egy pislákoló fényű utcai lámpa alatt álltam meg és még mindig hátrafelé figyeltem. Percekig néztem arra, hátha előbukkan valahonnan. Rosszul hittem.
Az eső kopogott a vizes betonon. Egyre nagyobb cseppekbe kezdett esni. Elment. Sokáig reménykedtem, hogy egyszer csak ott terem valahonnan. Nem így volt.

Szomorú vagyok, hogy itt hagyott. Nehézkesen továbbindultam. Előre néztem és ott állt velem szembe. Ő az! Először megrémültem, aztán valamiért még jobban elkezdtem mosolyogni. Megnyugtatott a jelenléte. Hátraléptem egy lépést. Ő előrelépett egyet. Tetszik ez a játék.
Halk félmosoly jelent meg az arcán. Titokzatos mosoly. Szeretem ezt a mosolyát.
Az eső az ő ruháit sem kímélte. Szürke pólójából a vizet csavarni lehetett volna. Fekete bőrdzsekijéről vízcseppek csöpögtek szürke tornacipőjére.
Őszintén engem a mélykék szeme jobban lefoglalt, mint a vizes ruhái.
Nagyon hideg volt, de amikor őt néztem elöntött a melegség.
Egyre közelebb és közelebb jött. A leheletét az arcomon éreztem; a mosoly nem szűnt az ő arcáról sem. Percekig álltunk egymással szemben. Az arca egy centire volt az enyémtől. 'Miért?'
A nevem Emily és még mindig esik.