9. rész

Kínosan megigazítottam a szoknyámat és leültem Alexék mellé. Vajon észrevett?

Anne rámnézett.

-Hogy van a kezed?- kérdezte.
Lenéztem a már gyógyuló sebemre és a szívem összeszorult. Eszembe jutott Ryan és az az éjszaka. Vajon Lucyval is történtek hasonló dolgok, vagy Paul sosem hagyta egyedül a bajban? Alex fölállt és elsétált.
-Jól.- válaszoltam.
Anne látszólag nem vette észre, hogy valami nincs rendben velem ezért a legnagyobb természetességgel kortyolt párat a söréből majd fölállt és elment. Egyedül maradtam, megint.
Hiányzik Lucy. Hiányzik minden ami vele kapcsolatos. A hangja, a nevetése, a személyisége.
A nagy tömegben észrevettem Jamest. Furcsa érzések kavarogtak bennem; túl sok volt ez már nekem.
 A látásom elhomályosodott és egy halk könnycsepp gördült le az arcomon.
-Minden oké?- állt meg előttem Alex, mintha csak nekem teremtették volna oda.
Fölálltam és megöleltem. Nem vagyok az az érzelgős típus, de most szükségem volt egy ölelésre.
'Fáj.'
Lassan kezdtem magamhoz térni és ugyan nehezen, de kikászálódtam Alex karjai közül. Gyenge vagyok.
Szótlanul álltam előtte. Megint úgy éreztem, hogy én nem tartozom ide. Ez a világ engem is tönkre fog tenni és ezt nem akartam. Késztetést éreztem arra, hogy elmenjek innen és soha többet ne jöjjek vissza. Ha most nem megyek el, akkor talán örökre itt fogok ragadni.
-Remélem meg tudsz nekem bocsájtani.- mondtam Alexnek, majd hátat fordítottam neki és könnyeimmel küszködve elfutottam.
Gyávának éreztem magam, de nem akartam úgy végezni mint Lucy : lepusztultan. A vége felé Lucy mindenkitől elragaszkodott és csak Paulra tudott figyelni. Ellökte magától a barátait és a családtagjait, beleértve engem is.
Átfutottam a tömegen és csak mentem előre.
Nem tudtam merre megyek, mert a környék számomra teljesen ismeretlen volt.
Lucynak soha nem kellett elfutnia? Nem kellett elmenekülnie a gondjai elől?
Sötét van és a tüdőmből kezd kiürülni a levegő.

Nem bírtam tovább. Se fizikailag se lelkileg. 

Kimerülten rogytam le egy kopott padra. Erőltetetten próbáltam magamba szívni azt a nyírkos levegőt, ami körülvett. 
Sikeres szökési kísérletem óta körübelül fél óra telhetett el. Föltápászkodtam a hideg fáról és meggyötörten sétáltam tovább.
Kétségbeesetten kerestem egy utcatáblát, de sehol sem találtam.
Kis idő múlva elsétáltam az előtt a kórház előtt, amiben Danielt kezelték. Vajon még mindig bent van? Bemenjek megnézni? Késztetést éreztem aziránt, hogy meglátogassam, pedig eléggé világosan a tudtomra adta, hogy nem kíván többet látni. Még mindig nem tudom pontosan, hogy mi történt igazából azon az éjszakán.
Jó volt látni az ismerős környéket, de tudtam, hogy innen még messze van a haza.
Lassan egy sikátor szerű helyhez értem. Rideg és csöndes volt. 
A kopott tornacipőm már teljesen beázott. A lábam elnehezdett és nem bírtam már tovább.
Elsétáltam a falhoz és kerestem egy száraz területet, amin megpihenhetek. Nekitámaszkodtam a falnak és lassan leereszkedtem a földre. Mély levegőket vettem és figyeltem azokat a graffitiket, amik a szemben lévő falra voltak fölfestve. Újra kitörtek belőlem a könnyek.
'Miért?'
Pár perc múlva lépések hangja szakította meg a néma csöndet. Megtörölgettem a szemem és fölnéztem. Basszus. Ez James. Nem hiszem el hogy mindenhol ott van.

Fölhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. A könnyek újra eltakarták az elém táruló világot. 

A lépések egyre lassultak, majd végül teljesen megszűntek. 

Mi történik velem?

8. rész

Elveszve álltam ott. Éreztem, hogy én nem ide tartozom. Az autók hangja visszhangzott a  távolból. A benzin orrfacsaró bűze gyilkolta a szaglóidegeimet. Fölültem egy korlátra, és onnan néztem azt, ahogy az emberek távolról figyelnek. Igen én vagyok Lucy unokatestvére. Nem, én nem Lucy vagyok. Igen, tudom, hogy hasonlítunk.

A távolban megjelent Alex fekete autója. Mögötte 2 autó küzdött a második helyért. A motor hangosan felbőgött, és a tömeg gyors iramban kettévált. Alex autója szélsebességgel suhant el mellettünk, majd az 5 autó követte őt. 

-Most akkor Alex megnyerte?- kérdeztem Annet. 

-Nem. Még van 1 kör.- mondta annyira lekicsinylő hangon, mintha ez a világ legalapvetőbb dolga lenne, hogy ez a rohadt verseny 2 körös. 

2 lány már annyira feltűnően bámult, hogy azt már nem tudtam nem rájuk figyelni. Ezt Anne is észrevette;  kifújta a maradék füstöt a szájából és hangosan rájuk mordult.

- Kérdezni is akartok tőle valamit?

Az egyik megszólalni készült, de mintha megakadt volna a torkán a szó. Elvörösödött a feje, és elrángatta onnan a szőke, már-már teljesen üres tekintetű barátnőjét. 

-Köszönöm.- suttogtam. 

Anne megrántotta a vállát.

-Már engem is zavartak. 

Lucy, hogy bírta ezt elviselni? Hogy bírta, hogy mindenhonnan kinézik, csak mert Paullal van? 

Emlékszem, hogy egyszer kiskoromban Lucyval homokvárat építettünk a homokozóban. Nagyon sokat dolgoztunk vele, de aztán jött Adam és átgázolt az egészen. Sírni kezdtem, de akkor odajött Lucy és megölelt. Azt mondta, hogy ő mindig ott lesz, ha szomorú vagyok. És most? Hol a francba vagy most Lucy? Miért nem vagy itt velem? 

Anne leugrott a korlátról.

-Jönnek.- mutatott a távolba, ahol újra megjelent Alex autója. 

A sötétített ablak mögül, alig látszott ki a fekete bestiából. Az autó hurrikán sebességével száguldott el előttem. Alex lenyomta a féket és a gumik hangos csikorgással engedelmeskedtek neki. 

A fiú kiszállt az autójából, majd megigazította a haját. Elővett a zsebéből egy szál cigit és meggyújtotta azt. A versenyt könnyű szerrel megnyerte, hiszen a második helyezett még csak most érkezett meg. James volt az. Leállította a motort és idegességébe ököllel rávágott egyet a kormányra. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Kezet fogott Alexxel, majd odasétált a barátaihoz. Körbevette a tömeg őt is ugyanúgy, mint a többi versenyzőt, és ez alól Alex sem volt kivétel.
Kirekesztve éreztem magam, mert nem akartam beállni a tömegbe. Anne is eltűnt mellőlem. Ismét tök egyedül ültem a korláton, olyan emberekkel körülvéve akiket még életemben nem láttam.  Leugrottam a korlátról és elindultam hazafele.
-Hova készülsz? - kérdezte Alex mögülem.
-Haza.- mondtam úgy, hogy hátra sem néztem, csak sétáltam tovább.
-Páran fölmegyünk a hegyre. Jöhetnél te is...
A hegy. Lucy ha nem a pályán volt, szinte minden idejét ott töltötte Paullal. Törzshelyükké vált, pedig mocskos egy hely. Olyan mint Paul volt.
Lucy sose ítélte el őt. Mindig mellette állt még akkor is, amikor tudta hogy Paulnak nincs igaza. Szerelmes volt, és ez a szerelem lett a végzete.
-Hahó! Emily köztünk jársz?- fogta meg a vállamat Alex.
-Igen, bocsi.- fordultam hozzá. - Kik mennek?
-Anne már fönt van. Gyere.- kérlelt.- Ha nem érzed jól magad, haza is mehetsz. Korán van még.
Ránéztem az órámra. Ja. Hajlani 1 óra az neki korán van.
-Jó.- adtam be a derekam.
Alex mögött mentem, mert ő törte az utat a sok ember között.
Már távolról észrevettem Jamest. Feltűnő jelenség. Megijedtem, mert Alex egyre jobban felé vette az irányt.
Még jobban mögé simultam, abban reménykedve, hogy eltakar a szőke elől.
Akaratlanul, de ránéztem Jamesre. Összetalálkozott a tekintetünk. Mintha az a fél másodperc egy örökkévalóságnak tűnt volna. Nehezen ugyan, de elkaptam a fejem és a pillantásomat az előttem sétáló Alex hátára szegeztem. Mi van velem?
'Miért?'
A hegyre kiérve fájdalom járta át a testemet. Megláttam azt a padot, ahol Lucy és Paul egyetlen közös képe készült. Megtorpantam egy pillanatra.
-Jól vagy?- nézett vissza rám Alex.
-Igen.- mondtam majd továbbindultam.
Szó nélkül követtem őt és a barátait, akik út közben csatlakoztak hozzánk.
Pár perc séta után megláttam Annet és még egy csapat hangos embert. Üres sörösüvegek és már elszívott cigik hevertek a földön mindenfelé. Leültem Anne mellé a padra, majd ő felém nyújtotta a félig teli üveget. Kis hezitálás után, de kivettem a kezéből az üveget. Ittam pár kortyot a borzalmas, de mégis jó ízű sörből és visszanyomtam a kezébe az üveget.
-Azt hittem, hogy nem kérsz.- mondta meglepetten Anne.
-Te mióta hiszel bármiben is?- kérdeztem.
Semmitmondóan megrántotta a vállát.
A tekintetemet a horizontra szegeztem. Észre sem vettem, hogy milyen gyönyörű. Fölálltam Anne mellől és odasétáltam a korláthoz. Lágy szellő simogatta az arcom.
Bizarr, de jó érzés volt ott állni.
Ha Lucy aznap este nem találkozott volna itt Paullal, akkor talán még ma is velünk lenne. De véletlenek mindig is történtek, és ezután is fognak.
Szívtam egy nagy levegőt és bátorságot vettem. Fölnyújtottam a kezem és sikítottam.

Felszabadultságot éreztem és az sem érdekelt, hogy teljesen hülyének néznek. Visszafordultam Anne felé. Már Alex ült mellette, aki szemével végigmért engem. Elmosolyodott. Az ital mindig megbolondít engem. és olyan dolgokra késztet, amit amúgy sohasem tennék.
Alex mögül egy nagy csapat embert véltem észrevenni, akik mint engem bámultak. Elnevettem magam, jelezve azt, hogy teljesen nem vagyok megőrülve.
Egy magas fiú mögül Jamest vettem észre. Vajon észrevett? Elég nyilvánvalónak tartottam, mivel az imént eresztettem ki a hangom. Teljesen leblokkoltam.
'Miért?'

7. rész

A következő öt napban nem csináltam semmit. Nem érdekelt ami körülöttem történik, mert csak rá tudtam gondolni. A nevét még mindig nem tudtam, de úgy éreztem, hogy hamarosan megtudom.
Péntek este újra találkoztam Annel. Szerencsére, már nem kellett az ablakon kimásznom, mert anya is lenyugodott egy kicsit.9 óra körül a barátnőm a ház előtt várt rám Alexxel. Mind a ketten cigiztek, de amikor megláttak eldobták azt. Megöleltem Annet, majd adtam Alexnek 2 puszit. Jóval magasabb nálam, ezért lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem őt. Nyilván nem ez volt az első cigaretta amit ma elszívott, mert a füst illata egész testét betöltötte.
-Hova megyünk?- kérdeztem.
-Találkozunk pár haverral.- mondta Alex.
Anne rám nézett. Láttam rajta, hogy tud valamit. Olyat tud, ami talán nekem fájna.
-Mi van Daniellel?- néztem rájuk.
Anne elkapta a tekintetét.
-Még mindig kórházban van.- válaszolta Alex.
-És van valami más is amit tudnom kéne?- néztem rá Anne-re.
-Nincs.- suttogta.
Alex a zsebében turkált és előhúzott egy gyűrött cigarettásdobozt, majd felém nyújtotta.
-Nem köszi. Nem cigizek.- mondtam.
A magas fiú kihúzott a dobozból egy szálat, majd visszagyömöszölte zsebébe. Másik zsebéből előhúzott egy piros öngyújtót és meggyújtotta a cigarettáját. Beleszívott, majd hosszasan kifújta a füstöt.

Mi baja van Adamnek Alexxel? Teljesen normális a srác, legalábbis velem. Nem néz ki olyannak, mint aki bárkivel leáll verekedni.
Lassan ahhoz a buszmegállóhoz érünk, ahol először megláttam a szőke fiút. Remélem ő is eljön ma este. Nem tudom miért, de újra akarom látni.
Lassan közeledünk egy hangosabb társaság felé. Úgy érzem magam, mint azon a napon, amikor Anne hazajött. Megint teljesen idegen emberekkel leszek körbevéve, de most már nem zavar úgy, mint legelső alkalommal.
A csoport már messziről kiszúrt minket, ezért már a buszmegállóig sem kellett elsétálnunk, ők jöttek oda hozzánk. Egy kicsit hátrébb léptem, hogy ne nyomjon össze a sok ember, és végignéztem a társaságon. Semmi ismerős arc.
Majdnem mindenkin díszelgett egy nagy tetoválás vagy egy piercing. Különcnek éreztem magam, mert nekem egyik sem volt.
Másnak éreztem magam úgy, mint Lucy. Ő tudta, hogy nem tartozik közéjük, de mindenképpen változtatni akart ezen. Szülei tudta nélkül varratott magára pár tetoválást és rászokott a cigarettára is. Tudta, hogy kárt tesz magában, de neki csak az számított, hogy befogadják. Pár hét múlva megismerkedett Paullal. Lucy rögtön belé szeretett, pedig jól tudta, hogy tönkreteszi magát. Makacs volt, akár csak én.
Még inkább hátrébb léptem, mert megcsapott a tömény füst szaga. Sikeresen beleléptem egy tócsába. A cipőm teljesen átázott. Jól kezdődik az este.
Anne karon ragadott egy fekete hajú fiút és odavonszolta hozzám.
-Emily,őt itt Jason.- mondta.
Remek és mit kezdjek vele?
-Szia. - mondta.
Erőltetetten rámosolyogtam. Szememmel még mindig Őt kerestem.
-Beszélgessetek!- mondta Anne, majd sarkon fordult és otthagyott minket.
Köszi Anne! Semmi kedvem nem volt most bárkivel is beszélgetni, de te ezt is megoldottad.
Jason rám mosolygott.
Most mit csináljak?
-Miujság?- nyögtem ki végre.
Túl hosszúnak találtam a kínos csöndet.
-Figyelj...- mondta majd kezével a tarkóját dörzsölgette.- Látom, hogy nem nagyon szeretnél beszélgetni. Nem akartalak zavarni. Ha Anne nem húzott volna ide, hagytalak volna és...
-Ne érts félre, nem zavarsz...- vágtam a szavába.- ...csak olyan zűrös most minden.
Végignéztem a társaságon. Elindultak valahova.
-Bocsáss meg!- mondtam Jasonnek és Anne után futottam.
-Hova mentek?- kérdeztem.
-Ja... El is felejtettem. Kimegyünk a pályára. De szívesen hazakísérlek.- mondta, majd elindult a másik irányba.
-Várj!- mondtam és vettem egy mély levegőt.- Én is megyek.
Anne döbbenten nézett rám. Közelebb jött és a kezét a homlokomra tette.
-Te beteg vagy?- kérdezte.
-Semmi bajom.- mondtam majd a kezét letoltam a fejemről.
-Mi van veled?
-Semmi. Nem húzhatom tovább a dolgot. Ezt te is tudod. Egyszer muszáj lesz kimennem és ez az idő most jött el.
-Jó, de...
-Nincs de ! Nézd, ott van Alex. Hé Alex, várj meg minket is!- ordítottam oda.
Az összes fiú hátrafordult aki Alex közelébe volt. Elindultam feléjük, de Anne lemaradt.
Hátrafordultam hozzá.
-Gyere már Anne! Hosszú még az éjszaka.
Bepofátlankodtam Alex és egy fiú közé. És egészen a pályáig sétáltam mellettük.
Az úton vegyes érzések kavarogtak bennem. Az egyik részem azt mondta, hogy inkább fussak haza, de a másik pedig azt, hogy ha most nem megyek ki, akkor sohasem.
A pályán már a tömeg izgatottan várta a versenyt. Benzingőz és a kipufogófüst illat keveredett a levegőben. A verseny elhagyatott raktárépület körül zajlott.
Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy lemaradtam Alexéktől. Se őket, de Annet nem láttam.
-Első alkalom?- kérdezte egy idegen hang a hátam mögött.
A hangja ismerős volt. Ugyan ezt a hangot hallottam aznap este, amikor Ryan megtámadott a parkolóban.
Hátrafordultam és a kék szemű srác állt mögöttem. Most már biztos, hogy az az ember akit a buszmegállóban láttam és aki megmentett Ryantől egy és ugyan az az ember. És ez az ember itt áll előttem. Ledermedtem. Fél percig néztem őt, majd észbe kaptam.
-I-igen.
-A lényeg, ha szirénát hallasz fuss.
Még egy halvány mosoly sem jelent meg az arcán. A háttérből kiabálást hallottam.
-James! James gyere már! Mindjárt kezdünk.- mondták a fiúnak.
Szóval James a neve. Illik hozzá.
-Ha megbocsájtasz...- mondta majd kikerült és odasétált a többiekhez.
Nem tudtam mozdulni. Rájöttem miért volt olyan ismerős. Ott volt Paul és Lucy temetésén.   Ő is versenyzik.
Lassan a tömeg kettévált és 6 autó sorakozott föl egymás mellett. A motorjuk hangja mámorító volt. Már értem Lucy mit szeretett annyira a versenyekben.
Anne kiált az autók elé és eldobta a cigijét. A nadrágjába bele volt gyűrve egy fehér anyag. Fölemelte azt. James még rápillantott a tömegre, majd Anne meglobogtatta a zászlót. A 6 autó egyszerre indult el, amit a tömeg hangos éljenzéssel fogadott.
Anne mellém sétált.
-Nem is tudtam, hogy te indítasz.- mondtam.
A barátnőm elmosolyogott és egy korlátra ráakasztotta a kopott, olajfoltos rajtzászlót.
-Alex versenyzik?- kérdeztem.
-Látod ott elől azt a fekete autót?- mutatott a távolba.
-Igen.
-Na az ő.
Egy fiú fölmászott a kanyar előtt lévő hálóra és kinyújtotta a kezét. Mire készül? Az autók egyre közelebb kerültek hozzá. Alex, a kinyújtotta az ablakon kezét és a fölötte csimpaszkodó fiúnak adott egy pacsit, majd bekanyarodott a raktárépület mögé, ahol eltűnt a tömeg szeme elől.

A további 5 autó is ugyanazt tette mint Alex.
A szívem hirtelen összeszorult, mert eszembe jutott Lucy és Paul. Lucy mindegy egyes versenyen beült az autóba Paul mellé. Ha aznap éjszaka nem tette volna ezt, még mindig élne.
Anne mindent elmesélt arról az éjszakáról. Lucy érezte, hogy valami nincs rendben, de Paulnak sikerült rávennie arra, hogy üljön be mellé, hisz mi baj történhetne?
A pálya felénél Paul átvette a vezetést. Minden álma az volt, hogy megdöntse a pályarekordot. Paul volt az egyetlen, aki le tudta győzni Alexet.
A fiú elvesztette az irányítását az autója felett és nagy erővel nekicsapódott a falnak. Mind a ketten azonnal meghaltak.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon, de rögtön letöröltem.
-Hé, jól vagy?- kérdezte Anne.
-Persze.- mosolyogtam.
A tömeg a hátam mögött összesúgott.
-Te... Az ott nem Lucy unokatestvére?- kérdezte az egyik.
Na már csak ez hiányzott. Most jöhetnek a sajnálkozós dumák. Már kicsit unalmas...

6.rész

A meccsnek lassan vége lett, és mivel anya nem volt otthon, hogy megtudja, ezért Anne is velünk tartott haza. A kocsiban néma csend uralkodott. Nem tudtam megszólalni. Adam sohasem juttatna kórházba senkit. Megverni vert már meg pár embert, de tudta hol van a határ. Néhány seb, talán egy kis vér, de még nem volt olyan durva a dolog, hogy egy kis kötszerrel ne lehetett volna megoldani.
Otthon bezárkóztam Anne-el a szobámba.
-Biztos nem Adam tette.- mondtam.
-Emily, az öcséd nem szent!
-De mi oka lett volna rá?
Anne elgondolkodott.
-Hívd át!- mondta.
-Nem akarom zavarni.
-Emily! Itt van a másik szobában! Ha te nem hívod át, akkor én fogom, és annak nem fog örülni!
Megfogtam a fehér díszpárnámat az ágyamról és egy határozott mozdulattal odavágtam Anne-hez. A párna a hasán puffant, majd a földre zuhant.
-Olyan akaratos vagy!- mondtam majd kinyitottam az ajtót.
Kiléptem a folyosóra, elsétáltam Adam szobájáig és megálltam az ajtó előtt. Bekopogtattam.
-Szabad!- jött a hang bentről.
Lenyomtam a kilincset és kilöktem az ajtót. Adam felém fordult a székével és felvont szemöldökkel nézett rám.
-Tudok segíteni valamiben?- kérdezte.
-Át tudnál jönni egy kicsit?
-Persze.- mondta unottan, majd lecsukta laptopja tetejét.
Nehézkesen fölállt és átvonszolta magát a szobámba, ahol Anne a székemben ülve várta. Adam lehuppant az ágyamra , miközben én gondosan becsuktam az ajtómat, hogy apa még véletlenül se hallhasson meg semmit a beszélgetésünkből.
-Mi van? - kérdezte Adam.
Segítségkérőn ránéztem Anne-re aki vette az adást.
-Tudjuk, hogy te verted meg Danielt.- mondta.
-Micsoda? - pattant föl Adam.
-Ne játszd az ártatlant!
-Na és mégis mi okom lett volna rá Miss Sherlock?- kérdezte az öcsém.
-Ezt szeretnénk mi is megtudni.- mondtam és hely hiányába fölültem az íróasztalomra.
-Nem vertem meg senkit oké?- mondta Adam.
-Akkor miért követted?- csattant fel Anne.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy mit akar tőled.- biccentett felém a fejével.
-És?-kérdeztük egyszerre Anne-el.
-Azt mondta, hogy csak meg akar fektetni, aztán otthagy.
-A mocskos féreg...- suttogta Anne.
-Nem, az nem lehet...- mondtam.- Hisz tegnap a clubban még olyan szégyenlős volt.
-Ez álca Emily... Ne hagyd magad becsapni.
Észre sem vettem, hogy ezt műveli Daniel. Megérdemelte, hogy kórházban fekszik. Nyilván nem én vagyok az első akit átvert.
-És mi történt azután?- kérdeztem.
-Behúztam neki egyet, és azt mondtam, hogy ne merje megtenni. De ő csak mosolygott. Aztán mérgemben otthagytam, de esküszöm, hogy nem én vertem össze.
-És nem láttál senkit miután elindultál visszafele?- kérdezte Anne.
-Nem. Vagyis... De. De nem láttam az arcát.
-És mi lesz a rendőrséggel?- kérdeztem.
-Nem tesz feljelentést senki ellen.- mondta Anne majd fölállt és kinézett az ablakon.- Tudja, hogy megérdemelte, azok után amiket művelt.
-Akkor már csak egy dolgot nem értek. Miért félt tőlem?- kérdeztem.
-Nyilván nem azért, mert Adam megütötte. -  válaszolta Anne, majd eltolta magát az ablaktól, és visszaült a székembe

Anya este 7 körül ért haza, de ekkorra már semmi nyoma nem volt annak, hogy Anne nálunk járt volna.
Mindig vasárnap este tanulok, de ma inkább, csak bevágtam a táskába a könyveimet és korán aludni mentem. Hosszú volt ez a hét, és szerintem nem csak nekem. Nem érdekel, hogy mi lesz majd a jövő héten, és az sem, hogy hány dolgozatot írunk majd, hiszen már csak 5 napot kell kibírnom az iskolapadban és jön a tavaszi szünet. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de remélem addigra megoldódnak a dolgok és pihenhetek egy kicsit. Elmegyek Anne-el valahova, talán az is lehet, hogy a Sevenbe. Vonz az a hely, pedig amikor ott vagyok, mindig történik valami. Valami rossz.

5.rész

Mit rontottam el?
Valaki megsimogatta a vállam. Egy fiatal ápolónő.
-Minden rendben?- guggolt le mellém.
Jézusom. Mit csinálok itt? Mindenki előtt sírok?
-Persze.- mondtam.
Gyorsan fölálltam, majd összekaptam a cuccaim, letöröltem az arcomról a könnyeimet és elfutottam. Amikor befordultam a lépcsőhöz, még láttam a nő meglepett arcát. Ugyan úgy guggolt ott, mint amikor otthagytam. Vissza akartam fordulni, hogy beszéljek Daniellel, de lefele lépcsőzni könnyebbnek bizonyult. A lábaim tudták a dolgukat. Végigrohantam az egész kórházon, majd bevágódtam apa mellé az autóba.
-Minden rendben volt?- kérdezte.
-Igen.- mosolyogtam.
Basszus. Ne hazudj már Emily, semmi nem volt rendben!
-Túl sok ideig voltál bent, gondoltam hozok neked kávét.- mondta, majd a kezembe adott egy  poharat.

A hazafelé tartó út túl hosszúnak tűnt.
-Anya még mindig haragszik rám?- néztem apára.
Az idő múlásának nyomai rajta is meglátszódtak. A szeme alatt halk ráncok jelentek meg és a haja is meglehetősen ősz volt. Nem volt öreg, de annak tűnt. A családunk sok mindenen keresztülment, és sajnos ez rajta verődik vissza a legjobban.
-Igen.- mondta. - De majd lenyugszik.
Mosolygott, de hangja szomorkás volt. Szürcsöltem egy kicsit a kávémból.
-Hol voltál tegnap este? - kérdezte.
A korty megakadt a torkomon.
-Tessék?- kérdeztem, mintha semmiről sem tudnék.
-Emily, ismerlek. Hol voltál tegnap?- ismételte nyugodtan.
-A Sevenbe.
A hangomon megbánás tükröződött, de annyira nem sajnáltam, hogy megtettem.
-De...- folytattam.- Anyának ne mond el... Légyszíves.
-Nem fogja megtudni. Ha csak te el nem mondod neki.
Ittam még egy kicsit a kávéból.
-Szerintem ez örökre titok marad.
Kiittam a poháról az utolsó kortyot.  Lassan elemeltem a számtól az üres műanyagot, majd apa leállította a motort és kihúzta a kulcsot. Kiszálltam a kocsiból és szívtam egy mély levegőt. Az utcák szokatlanul szárazak voltak, és egész Londont betöltötték a nap meleg sugarai. Az utcák nyugodtak voltak, az emberek ilyenkor a templom padjait koptatják. A családom sohase volt egy vallásos típus. Egyszer voltam misén, de az is egy gyászmise volt. Paul anyja erőltette annyira azt a misét.
-Megjöttünk.- mondta apa és ledobta a kocsikulcsot az előszobában található kis asztalra.
A kulcs csúszott egy ideig a csiszolt fán, majd megállt. Adam jött le a lépcsőn táskával a kezében.
-Hol voltatok? - kérdezte.
Összenéztem apával.
-Kávézni.- mondta ő.
Adam előtt megrázta az üres poharat.
-És nekem nem hoztatok? - kérdezte sértődötten.
Apa odaadott neki egy zacskót, amibe egy teli kávés pohár volt.
-Jó meccset!- mosolygott.
-Meccsre mész?- kérdeztem.
Az öcsém bólintott.
-Remek. Megyek veled.
Fölkaptam a kocsikulcsot és odadobtam Adamnek.
-Siess már! Nem érünk rá egész nap.- tapsolgattam.
Adammel beszálltunk a kocsiba. Megint apa vezetett. Adam azt mondta, hogy nem szereti ha másokra van utalva, ezért amikor betölti a 17-et rögtön elkezd vezetni tanulni.
Az úton írtam Anne-nek egy sms-t, hogy jöjjön oda a pályához, mert beszélni akarok vele.
Danielről akartam vele beszélni.
-Láttalak tegnap a sevenbe.- mondta Adam.
-Tényleg?- néztem föl a telefonomból. - Ott voltál?
-Igen. - mondta, majd közelebb hajolt hozzám - Nem kéne Alexékkel lenned. Veszélyes a srác. Ő a pálya bajnoka, és nem kevés embert juttatott a kórházba a nézeteltérései miatt.
-Jó.- suttogtam.
-Amúgy láttalak tegnap Daniellel a házunk előtt. Mögöttetek mentem, de te nem vettél észre.
-Pszt! Legyél már egy kicsit halkabb! - mutattam a fejemmel apa felé. - Majd később megbeszéljük.
Az út további részében a telefonomat néztem, és Anne válaszát vártam, de ő nem írt vissza. Csalódottan sétáltam föl a szabadtéri lelátóra és ültem le apa mellé. A meccs kezdeténél váratlanul a vad külsejű barátnőm ült le mellém.
-De örülök neked.- mondtam.- Beszélnünk kell.
-Tudod az embereket vasárnap nyugodni hagyják.
Karon ragadtam és lehúztam a lelátó alá.
-El kell mondanom neked valamit...- kezdtem.- Ma amikor bent voltam Danielnél a kórházba, teljesen megőrült és elküldött. Félt tőlem... Amit teljesen furcsának tartok, hisz tegnap este még az esőben csókolóztunk.
Annenek kikerekedett a szeme.
-Te teljesen megőrültél?!  Mi történt még tegnap este?
-Amikor elindultam hazafele, Daniel utánam jött. Azt mondta, hogy nem kéne egyedül mászkálnom éjszaka, ezért mondtam, hogy akkor kísérjen haza. Egész úton beszélgettünk, de amikor a házunk elé értünk megcsókolt. Nem éreztem semmit... És amikor elbúcsúztam tőle, még láttam, hogy ment mögötte valaki. Egyre közelebb ment hozzá, majd az utcasarkon eltűntek.
-Lehet, hogy ő volt a támadó?- kérdezte Anne.
-Ez elég valószínű... - gondolkodtam el.- De várj, Adam azt mondta, hogy ő látott minket tegnap este. Azt mondta, hogy utánunk jött. Lehet, hogy ő látta azt, aki megverte Danielt.
Anne felvont szemöldökkel nézett rám. A felismerés villámként csapott belém.
-Basszus...- suttogtam.- Nem, az nem lehet!
Az arcomat a kezembe temettem.
-Adam.- folytattam.- Ő soha nem tenne ilyet...
-Nem tudhatjuk Emily.- mondta Anne.
A lelátó mögül figyeltem a focizó öcsémet. Ő soha nem bántana senkit...

4. rész

Gondolatok cikáztak a fejemben.

'Ki ő?' 'Miért mentett meg?' 'Mi a neve?' 'Miért nézem ilyen sokáig?'

Basszus Emily mondj már valamit! 

A fiú gyorsan lenézett, a most már látható sebes karomra, vissza a szemembe, majd hátat fordított.

-Nem tesz semmit.- válaszolt a bocsánatkérésemre. 

Néztem ahogy elsétál. Mondanom kéne neki valamit? Az se biztos, hogy ő mentett meg Ryan mocskos kezei közül. Levegőztem még egy kicsit és visszamentem Anneékhez. Leültem a helyemre és éreztem, hogy valaki figyel. Alex egyik haverja nézte a karomat. Visszavettem a pulcsimat és rámosolyogtam a srácra. Teljesen átlagos kinézete volt. Barna haj, barna szem. Kiitta utolsó korty piáját a poharából és letette az asztalra. Lenéztem a Colás üvegemre és láttam, hogy megvan belőle még a fele. Kortyoltam belőle párat és visszatettem az asztalra. 

-Ne bámuld már ilyen feltűnően.- bökte meg az egyik haverja azt a fiút aki eddig nézett engem.

Összetalálkozott vele a tekintetem. Szerencsétlen vörösödő fejjel elhúzta a fejét. 

-Most miért kellett?- ütötte meg a barátja vállát. 

Elmosolyodtam. Nem láttam fiút ennyire zavarba lenni.

-Anne.- néztem a barátnőm felé.- Mentek még tovább?

-Igen. Megyünk a pályára.- válaszolta.

Összeszorult a szívem. Lucy és Paul jutott eszembe. 

-De nyugi, én nem...

-Jó.- vágtam bele a szavába. - Akkor én hazamegyek. Vigyázzatok magtokra. Szia Alex. -intettem neki.

Szívtam egy mély levegőt, fölálltam és megfogtam a kabátomat.

Amikor elmentem a fiú mellett hallottam, amit a barátja mondott neki.

-Menj már utána! 

Kisétáltam a clubból, de a szőke fiú nem volt ott.
-Várj.- hallottam egy hangot mögülem. Az a fiú futott utánam, aki nézett, amikor a boxba ültem.
Próbálta magára venni a kabátját, kisebb-nagyobb sikerekkel.
-Daniel vagyok.- mondta.
-Emily. - mosolyogtam.
-Te nem Lucy rokona vagy?
-De. Az unokatestvérem volt.
Még mindig nehéz róla beszélni.
-Nagyon hasonlítasz rá. - mosolygott.

Lenéztem a cipőmre. Fél percig álltunk egymással szembe.
-Hát, örültem a találkozásnak Daniel, de nekem haza kell mennem.
Megfordultam.
-Nem lenne tanácsos egyedül hazamenned, ilyen későn. Veszélyes környék ez.
-Akkor kísérj haza.- mondtam.
Próbáltam bedobni a dögös énem. Tetszik ez a fiú. Közelebbről megnézve egész helyes.Egy fiúval sem beszéltem, amióta Anne elköltözött. Nem voltam túl közösségi ember, de amikor Anne elköltözött senki nem szólt hozzám, a régi ''barátaim'' közül. Daniel mellém sétált és hazáig beszélgettünk. Annyira nem volt érdekes a téma, de azért jó volt vele.
-Mi történt a kezeddel?- kérdezte.
-Semmi.
Amikor a házunk elé értünk elkezdett zuhogni az eső.
-Köszi, hogy hazakísértél.- mondtam.
Elindultam az ajtó felé, de Daniel karon ragadott, visszahúzott és megcsókolt.
Ez elég váratlanul ért. Visszacsókoltam, de nem volt jó érzés. Semmi.
Ráadásul tiszta víz lett a ruhám. Ezért nem érte meg. Elhúzódtam Danieltől és színlelt mosollyal elköszöntem tőle. Elindultam befele, de még visszanéztem a fiúra. Daniel már távolt járt, de ment mögötte valaki. Az alak egyre közelebb ment hozzá, de eltűntek az utcasarkon. Fölmásztam az ablakomba és beléptem a szobámba. Lefürödtem és elaludtam.
Másnap reggel telefoncsörgésre ébredtem.
'Anne hív'
Fölvettem és Anne rémült hangját hallottam meg.
-Mit csináltál Daniellel?- kérdezte.
-Semmit. Miért?- mondtam félálomban.
-Veled ment el tegnap este nem?
-De. Miért mi történt?
-És amikor elment, még nem volt semmi, ugye?
-Nem, de bökd már ki mi van vele!
-Megverték. Egy árokban találták meg, szinte félholtan. Kórházba szállították, az intenzíven fekszik.
-Ki tette?
-Nem tudják.

Elgondolkodtam. Lehet, hogy az az alak tette, aki tegnap követte Danielt? Mérges voltam magamra, mert ha nem hagyom tegnap este, hogy Daniel hazakísérjen, akkor nem lenne most kórházban.
-Melyik kórházban van?- kérdeztem Anne-t.
-A St. Monica-ban.
-Odamegyek.
Letettem a telefont. 'Nem hiszem el.'
Fölöltözködtem és lementem a konyhába. Anya és Adam aludt még, apa pedig kávét szürcsölgetett.
-Elviszel a St. Monica-ba?- néztem rá.
-Miért kell neked kórházba menned?
-Csak vigyél el.
Apa nehézkesen fölállt az asztaltól.
A kocsiban végig magamat hibáztattam. Ha nem lettem volna önző, anya tiltása ellenére nem találkozom Annel és nem megyek el a Sevenbe, akkor nem lett volna semmi baja. Valószínűleg ő is kiment volna a pályára, aztán szépen haza.
Az autó megállt. Itt vagyok. Mit mondok neki?
-Várj meg. 15 perc és jövök.
Kinyitottam az ajtót és besétáltam a kórházba. A kék ruhába öltözött nővérek és orvosok eszetlenül rohangáltak össze vissza. Odasétáltam a recepcióshoz. Körülbelül 30 éves volt. Unalmában a rágóját csattogtatta és telefonált közbe.
-Igen. Tegnap én is láttam az utcán, nagyon meghízott.- mondta a telefonba.
Látszólag nem akart észrevenni, ezért megköszörültem a torkomat. Mérgesen letakarta a kezével a telefon beszélőkéjét.
-Miben segíthetek kicsikém?- mondta sürgetően.
-Tegnap behoztak egy fiút, Daniel a neve és az intenzíven fekszik.
-Várj, megnézem.
Pötyögött a gépen aztán visszanézett rám.
-Már nem az intenzíven van. Jobban lett és a 76-os kórterembe helyezték át.
-Köszönöm.
A nő folytatta a beszélgetést a telefonon. Pár perc bolyongás után megtaláltam a kórtermet.

Vettem egy nagy levegőt, lenyomtam a kilincset és beléptem a kórterembe. Egyszerű szoba volt, egy ággyal és egy tvvel. Daniel épp azt nézte, de amikor meglátott ugrott egyet az ágyban. Karjából csövek lógtak ki.
-Szia.- mondtam.
Közelebb akartam menni hozzá, de megállított.
-N-ne gyere közelebb!
A hangja remegett.
-Menj el!
-De csak...
-Menj el!- mondta hangosabban.
-De...
-Menj már! Soha többet nem találkozhatunk. Menj!
A könnyek összeszöktek a szemembe. 'Miért?'
Mi rosszat tettem? Kiléptem a fehér folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Nekidőltem és lecsúsztam a földre. Sírtam. Megint...

3. rész

Másnap reggel az ágy kidobott magából. A karomon a seb lassan kezdett begyógyulni, de a fájdalom nem akart elmúlni. Fölvettem egy hosszú ujjú felsőt és lementem a konyhába. Apa olvasott és anya a reggelit főzte.
-Jó reggelt.- mondta Anya.- Milyen volt a tegnap este?
-Jó. - mondtam.
Odaléptem a konyhapulthoz és megpillantottam egy teli kancsót forró teával. Tölteni akartam belőle, de amikor a nehéz edényt meg akartam emelni, a sérült kezem megadta magát és az összes forró lé a sebre ömlött. A műanyag edény hangos koppanással landolt a földön. Sikítottam a fájdalomtól. Égett a karom. Anya ijedten mellém ugrott és fölhúzott a földről. Behúzta a kezem a csap alá és hideg vízzel enyhíteni próbálta a fájdalmamat.
-Mutasd a sebet! - nyúlt a pólómhoz.
-Nem!- húztam vissza rémülten a kezem.
Nem engedhettem neki, hogy meglássa a karmolást.
-Emily, mutasd a kezed!- mondta magabiztosabban.
Hangja az egész földszintet betöltötte. Újra megragadta a kezem de én emiatt még inkább szabadulni akartam erős szorításából, pont ugyan úgy mint előző este Ryan kezei közül. 2 ujjával megfogta a ruhám ujját és fölnyomta egészen a vállamig. A látvány rondább volt mint gondoltam. A kezem bevörösödött és fölhólyagosodott. Ez éppen eléggé meghökkentő látvány lett volna anya számára, ha az a rohadt karmolás nem lett volna ott. De sajnos ott volt.
-Ez mi?- kérdezte.
Dühös volt. Dühös volt rám. Dühös volt minden emberre a világon.
-Semmi.- mondtam.
-Ki tette ezt veled? - üvöltötte.
-Nem tudom.- sütöttem le a szemem.
Hoppá. Megint hazudtam.
-Mi az hogy nem tudod?!
-A clubban volt. Sötét volt és valaki belém kapott. Véletlen volt, nem nagy ügy.
-Egy ilyet nem lehet véletlenül csinálni!- mutatott hevesen a kezemre. - Ki tette?- ismételte a kérdést.
Apa lecsapta az asztalra az újságot és fölállt onnan.
-Miért nem hiszel neki? - próbált megvédeni.
-Nézd meg az a rohadt sebet! Ez nem véletlen!
-Miért nem tudsz neki egyszer hinni?! - mondta.
Ne... Apa ezt ne...
-Ha Ő azt mondja akkor úgy van! Ő nem Lucy, hogy folyamatosan hazudik.
-Most hagyd ki ebből Lucyt.- vágott neki vissza anya. - Látszik rajta, hogy hazudik. Olyan lesz, mint ő.
Mondta némi undorral a hangjába.- Ez Anne hibája! Többet nem találkozhatsz vele!  Nem engedem!
Ezt már nem bírom. A szemem könnybe lábadt. Sarkon fordultam és otthagytam őket. A szobámból még pár percig hallottam a veszekedést, aztán csönd lett.
Nem Anne hibája! Nem kell őt hibáztatni!
Mindig Lucy a rossz példa. Lucy így, Lucy úgy. Most pedig Ő azt , akit "most hagyjuk ki" a veszekedésből.
Tiszteltem Lucy-t és mindig is tisztelni fogom. Azon a reggelen, amikor megtudtam, hogy meghalt először nem akartam elhinni, és sikítoztam, hogy ez nem vicces és mindenképpen látni akartam őt.  Aztán, miután már tudatosult bennem a dolog, bezárkóztam a szobámba és napokig nem voltam hajlandó enni. Igazságtalanságnak tartottam, mert nem az ő hibája volt. Nem beszéltem senkivel, és senkit nem akartam látni. Anne-t akkor rúgták ki a suliból, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Egyedül maradtam.
Sose akartam bántani magam. Voltak pillanatok, de gyorsan kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat. Nem dobhatom el amim van. Túl sok minden vár még rám...
Kopogtattak az ajtómon. Nem szóltam semmit, inkább a fejemet még jobban a vizes párnámba süllyesztettem. Nem válaszoltam neki,de nem is kellett mert magától benyitott. Adam volt az.
-Mi van már megint? - kérdezte.- Veled sose szoktak veszekedni.
-Azért mert mindig veled veszekednek. - mondtam.
Halkan elnevette magát és leült az ágyamra.
-Ne. Ehhez most nincs kedvem. - fordultam át az oldalamra.
-Mihez?
- Ehhez az egészhez. Miért kell veszekedni, csak mert sebes a kezem? Azt hiszi anya, hogy hazudok.
-Miért? Nem hazudtál?- kérdezte.
-De.. De az más dolog. Szar, hogy nem bízik bennem. Nem vagyok Lucy....
Adam megsimogatta a hátam. Lassan fölállt, kiment és becsukta maga után az ajtót.
Fölkaptam a telefonomat és írtam Annenek egy sms-t.
"Menjünk ma este a sevenbe. Mindenhol akarok lenni, csak itthon nem..."
Pár perc múlva jött a válasz.
" Este 10-re érted megyek. Készülj. Bitch."
Egész nap nem mentem ki a szobámból. Látszólag nem hiányoztam senkinek. Adam hozott föl nekem ennivalót és mindent amire szükségem volt. Sötétedéskor elkezdtem készülődni. Hosszú ujjú , fekete pulcsimat óvatosan ráhúztam a sebes karomra és fölvettem hozzá egy szürke nadrágot.
Este 10 óra körül bezártam kulcsra a szobám ajtaját és kinyitottam az ablakom. Mély levegőt szívtam és kimásztam a tetőre. Nagyon csúszott az eső miatt, ezért az ablakpárkányra kapaszkodva leguggoltam. Lecsúsztam az ereszig és a tetőig fölfutó borostyán futóoszlopán lemásztam. Most csináltam ezt második alkalommal, de még mindig ugyan olyan félelmetes volt, mint legelőször. Izgultam, nehogy valaki meglásson. Beszálltam Anne kocsijába.
-Mi történt?- rohant le a kérdésével.
A köszönés már kiment a divatból?
Elmeséltem neki mindent a mai napról.
-Nem félsz oda visszamenni?- kérdezte.
Elgondolkodtam a tegnap este történteken.
-Nem.
A club előtt Alex várt ránk. Kevesebben voltak mint tegnap, de még mindig nagy tömeg volt.
-Jól vagy?- nézett rám sétálás közbe a fiú, szinte fekete szemeivel.
Bólintottam.
Besoroltam Alex és Anne mögé. Kikerültük a várakozó embereket és megint soron kívül beengedtek.
Befele menet nem láttam senki ismerőset. Leültünk egy boxba és beszélgettünk. Én Colát ittam, Anne és Alex pedig feleseket. Lassacskán Alex pár barátja csatlakozott hozzánk, de egy kék szemű sem volt köztük. És hol van a szőke fiú a buszmegállóból? Miért tűnt el? 'Miért?'
Én Anne és Alex között ültem, mellettük meg még 5 fiú. Egyik sem fogott meg.
Észrevettem valakit a tömegben és kikerekedett a szemem.
-Mit nézel?- nézett rám Alex mosolyogva.
Sose láttam még mosolyogni. Mondjuk, az asztalon volt pár üres feles pohár, ezért megértem az okát. Aranyosan mosolyog.
-Ott a tanárnő!- mutattam oda.
Anne rám nézett.
-Miss Smith? - nevetett.
A tanárnőre éppen egy korunkbeli gyerek próbált rányomulni. A tanárnőn egy nagyon kivágott rózsaszín fölső volt és ráncos mellkasán csak úgy csillogott a csillámpor.
-Ezt nem hiszem el.- vigyorgott Anne. - Még mindig pedofilosat játszik?
-Minden héten.- mosolyogtam.
Anne elkezdett nevetni. A tanárnő nyakát megcsókolta a fiú. Ez egy kicsit sok volt már nekem.
-Na jó, nekem ebből elég. Kicsit kimegyek levegőzni. - álltam föl.
-Megyek veled!- mondta Anne.
Föl akart állni de rögtön vissza is ült, mert megszédült.
-Jó lesz nekem egyedül is.- simogattam meg a vállát.
Kimásztam az emberek közül és lassan kisétáltam a klub elé. Mély levegőt vettem és körbenéztem.
'Basszus'. Ott állt a srác a buszmegállóból. Pár haverjával beszélgetett.

Ezt nem hiszem el. Miért olyan ismerős? Hol láttam már?
Nem akartam feltűnően bámulni, ezért elfordultam a másik irányba. A tanárnőmet láttam kijönni a fiúval. Az úrnő nem nézett rám, de a fiú igen. Ryan volt az. Majdnem leesett az állam. Ez már tényleg szánalmas. Ryant és Miss Smitht addig figyeltem, ameddig el nem tűntek a sötétben.

Melegem van. Lehet vagy 1 fok, de nekem melegem van. Megpróbáltam levenni magamról a pulcsimat de elakadt a fejemnél. Nem láttam tőle semmit. Kétségbeesettem próbáltam levenni azt. Abban a pillanatban, amikor végre leszenvedtem magamról és újra láttam nekimentem valakinek háttal.
-Bocsánat.- mondtam.
Megfordultam és a buszmegállós srác volt az, égszínkék szemekkel. Nagyon közel állt hozzám.
Basszus. A buszmegállós srác, meg a megmentőm egy-és ugyan az az ember? Ilyen szeme nincs másnak.
Földbe gyökerezett a lábam. 'Miért tette?'