Valaki megsimogatta a vállam. Egy fiatal ápolónő.
-Minden rendben?- guggolt le mellém.
Jézusom. Mit csinálok itt? Mindenki előtt sírok?
-Persze.- mondtam.
Gyorsan fölálltam, majd összekaptam a cuccaim, letöröltem az arcomról a könnyeimet és elfutottam. Amikor befordultam a lépcsőhöz, még láttam a nő meglepett arcát. Ugyan úgy guggolt ott, mint amikor otthagytam. Vissza akartam fordulni, hogy beszéljek Daniellel, de lefele lépcsőzni könnyebbnek bizonyult. A lábaim tudták a dolgukat. Végigrohantam az egész kórházon, majd bevágódtam apa mellé az autóba.
-Minden rendben volt?- kérdezte.
-Igen.- mosolyogtam.
Basszus. Ne hazudj már Emily, semmi nem volt rendben!
-Túl sok ideig voltál bent, gondoltam hozok neked kávét.- mondta, majd a kezembe adott egy poharat.
A hazafelé tartó út túl hosszúnak tűnt.
-Anya még mindig haragszik rám?- néztem apára.
Az idő múlásának nyomai rajta is meglátszódtak. A szeme alatt halk ráncok jelentek meg és a haja is meglehetősen ősz volt. Nem volt öreg, de annak tűnt. A családunk sok mindenen keresztülment, és sajnos ez rajta verődik vissza a legjobban.
-Igen.- mondta. - De majd lenyugszik.
Mosolygott, de hangja szomorkás volt. Szürcsöltem egy kicsit a kávémból.
-Hol voltál tegnap este? - kérdezte.
A korty megakadt a torkomon.
-Tessék?- kérdeztem, mintha semmiről sem tudnék.
-Emily, ismerlek. Hol voltál tegnap?- ismételte nyugodtan.
-A Sevenbe.
A hangomon megbánás tükröződött, de annyira nem sajnáltam, hogy megtettem.
-De...- folytattam.- Anyának ne mond el... Légyszíves.
-Nem fogja megtudni. Ha csak te el nem mondod neki.
Ittam még egy kicsit a kávéból.
-Szerintem ez örökre titok marad.
Kiittam a poháról az utolsó kortyot. Lassan elemeltem a számtól az üres műanyagot, majd apa leállította a motort és kihúzta a kulcsot. Kiszálltam a kocsiból és szívtam egy mély levegőt. Az utcák szokatlanul szárazak voltak, és egész Londont betöltötték a nap meleg sugarai. Az utcák nyugodtak voltak, az emberek ilyenkor a templom padjait koptatják. A családom sohase volt egy vallásos típus. Egyszer voltam misén, de az is egy gyászmise volt. Paul anyja erőltette annyira azt a misét.
-Megjöttünk.- mondta apa és ledobta a kocsikulcsot az előszobában található kis asztalra.
A kulcs csúszott egy ideig a csiszolt fán, majd megállt. Adam jött le a lépcsőn táskával a kezében.
-Hol voltatok? - kérdezte.
Összenéztem apával.
-Kávézni.- mondta ő.
Adam előtt megrázta az üres poharat.
-És nekem nem hoztatok? - kérdezte sértődötten.
Apa odaadott neki egy zacskót, amibe egy teli kávés pohár volt.
-Jó meccset!- mosolygott.
-Meccsre mész?- kérdeztem.
Az öcsém bólintott.
-Remek. Megyek veled.
Fölkaptam a kocsikulcsot és odadobtam Adamnek.
-Siess már! Nem érünk rá egész nap.- tapsolgattam.
Adammel beszálltunk a kocsiba. Megint apa vezetett. Adam azt mondta, hogy nem szereti ha másokra van utalva, ezért amikor betölti a 17-et rögtön elkezd vezetni tanulni.
Az úton írtam Anne-nek egy sms-t, hogy jöjjön oda a pályához, mert beszélni akarok vele.
Danielről akartam vele beszélni.
-Láttalak tegnap a sevenbe.- mondta Adam.
-Tényleg?- néztem föl a telefonomból. - Ott voltál?
-Igen. - mondta, majd közelebb hajolt hozzám - Nem kéne Alexékkel lenned. Veszélyes a srác. Ő a pálya bajnoka, és nem kevés embert juttatott a kórházba a nézeteltérései miatt.
-Jó.- suttogtam.
-Amúgy láttalak tegnap Daniellel a házunk előtt. Mögöttetek mentem, de te nem vettél észre.
-Pszt! Legyél már egy kicsit halkabb! - mutattam a fejemmel apa felé. - Majd később megbeszéljük.
Az út további részében a telefonomat néztem, és Anne válaszát vártam, de ő nem írt vissza. Csalódottan sétáltam föl a szabadtéri lelátóra és ültem le apa mellé. A meccs kezdeténél váratlanul a vad külsejű barátnőm ült le mellém.
-De örülök neked.- mondtam.- Beszélnünk kell.
-Tudod az embereket vasárnap nyugodni hagyják.
Karon ragadtam és lehúztam a lelátó alá.
-El kell mondanom neked valamit...- kezdtem.- Ma amikor bent voltam Danielnél a kórházba, teljesen megőrült és elküldött. Félt tőlem... Amit teljesen furcsának tartok, hisz tegnap este még az esőben csókolóztunk.
Annenek kikerekedett a szeme.
-Te teljesen megőrültél?! Mi történt még tegnap este?
-Amikor elindultam hazafele, Daniel utánam jött. Azt mondta, hogy nem kéne egyedül mászkálnom éjszaka, ezért mondtam, hogy akkor kísérjen haza. Egész úton beszélgettünk, de amikor a házunk elé értünk megcsókolt. Nem éreztem semmit... És amikor elbúcsúztam tőle, még láttam, hogy ment mögötte valaki. Egyre közelebb ment hozzá, majd az utcasarkon eltűntek.
-Lehet, hogy ő volt a támadó?- kérdezte Anne.
-Ez elég valószínű... - gondolkodtam el.- De várj, Adam azt mondta, hogy ő látott minket tegnap este. Azt mondta, hogy utánunk jött. Lehet, hogy ő látta azt, aki megverte Danielt.
Anne felvont szemöldökkel nézett rám. A felismerés villámként csapott belém.
-Basszus...- suttogtam.- Nem, az nem lehet!
Az arcomat a kezembe temettem.
-Adam.- folytattam.- Ő soha nem tenne ilyet...
-Nem tudhatjuk Emily.- mondta Anne.
A lelátó mögül figyeltem a focizó öcsémet. Ő soha nem bántana senkit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése