9. rész

Kínosan megigazítottam a szoknyámat és leültem Alexék mellé. Vajon észrevett?

Anne rámnézett.

-Hogy van a kezed?- kérdezte.
Lenéztem a már gyógyuló sebemre és a szívem összeszorult. Eszembe jutott Ryan és az az éjszaka. Vajon Lucyval is történtek hasonló dolgok, vagy Paul sosem hagyta egyedül a bajban? Alex fölállt és elsétált.
-Jól.- válaszoltam.
Anne látszólag nem vette észre, hogy valami nincs rendben velem ezért a legnagyobb természetességgel kortyolt párat a söréből majd fölállt és elment. Egyedül maradtam, megint.
Hiányzik Lucy. Hiányzik minden ami vele kapcsolatos. A hangja, a nevetése, a személyisége.
A nagy tömegben észrevettem Jamest. Furcsa érzések kavarogtak bennem; túl sok volt ez már nekem.
 A látásom elhomályosodott és egy halk könnycsepp gördült le az arcomon.
-Minden oké?- állt meg előttem Alex, mintha csak nekem teremtették volna oda.
Fölálltam és megöleltem. Nem vagyok az az érzelgős típus, de most szükségem volt egy ölelésre.
'Fáj.'
Lassan kezdtem magamhoz térni és ugyan nehezen, de kikászálódtam Alex karjai közül. Gyenge vagyok.
Szótlanul álltam előtte. Megint úgy éreztem, hogy én nem tartozom ide. Ez a világ engem is tönkre fog tenni és ezt nem akartam. Késztetést éreztem arra, hogy elmenjek innen és soha többet ne jöjjek vissza. Ha most nem megyek el, akkor talán örökre itt fogok ragadni.
-Remélem meg tudsz nekem bocsájtani.- mondtam Alexnek, majd hátat fordítottam neki és könnyeimmel küszködve elfutottam.
Gyávának éreztem magam, de nem akartam úgy végezni mint Lucy : lepusztultan. A vége felé Lucy mindenkitől elragaszkodott és csak Paulra tudott figyelni. Ellökte magától a barátait és a családtagjait, beleértve engem is.
Átfutottam a tömegen és csak mentem előre.
Nem tudtam merre megyek, mert a környék számomra teljesen ismeretlen volt.
Lucynak soha nem kellett elfutnia? Nem kellett elmenekülnie a gondjai elől?
Sötét van és a tüdőmből kezd kiürülni a levegő.

Nem bírtam tovább. Se fizikailag se lelkileg. 

Kimerülten rogytam le egy kopott padra. Erőltetetten próbáltam magamba szívni azt a nyírkos levegőt, ami körülvett. 
Sikeres szökési kísérletem óta körübelül fél óra telhetett el. Föltápászkodtam a hideg fáról és meggyötörten sétáltam tovább.
Kétségbeesetten kerestem egy utcatáblát, de sehol sem találtam.
Kis idő múlva elsétáltam az előtt a kórház előtt, amiben Danielt kezelték. Vajon még mindig bent van? Bemenjek megnézni? Késztetést éreztem aziránt, hogy meglátogassam, pedig eléggé világosan a tudtomra adta, hogy nem kíván többet látni. Még mindig nem tudom pontosan, hogy mi történt igazából azon az éjszakán.
Jó volt látni az ismerős környéket, de tudtam, hogy innen még messze van a haza.
Lassan egy sikátor szerű helyhez értem. Rideg és csöndes volt. 
A kopott tornacipőm már teljesen beázott. A lábam elnehezdett és nem bírtam már tovább.
Elsétáltam a falhoz és kerestem egy száraz területet, amin megpihenhetek. Nekitámaszkodtam a falnak és lassan leereszkedtem a földre. Mély levegőket vettem és figyeltem azokat a graffitiket, amik a szemben lévő falra voltak fölfestve. Újra kitörtek belőlem a könnyek.
'Miért?'
Pár perc múlva lépések hangja szakította meg a néma csöndet. Megtörölgettem a szemem és fölnéztem. Basszus. Ez James. Nem hiszem el hogy mindenhol ott van.

Fölhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. A könnyek újra eltakarták az elém táruló világot. 

A lépések egyre lassultak, majd végül teljesen megszűntek. 

Mi történik velem?

8. rész

Elveszve álltam ott. Éreztem, hogy én nem ide tartozom. Az autók hangja visszhangzott a  távolból. A benzin orrfacsaró bűze gyilkolta a szaglóidegeimet. Fölültem egy korlátra, és onnan néztem azt, ahogy az emberek távolról figyelnek. Igen én vagyok Lucy unokatestvére. Nem, én nem Lucy vagyok. Igen, tudom, hogy hasonlítunk.

A távolban megjelent Alex fekete autója. Mögötte 2 autó küzdött a második helyért. A motor hangosan felbőgött, és a tömeg gyors iramban kettévált. Alex autója szélsebességgel suhant el mellettünk, majd az 5 autó követte őt. 

-Most akkor Alex megnyerte?- kérdeztem Annet. 

-Nem. Még van 1 kör.- mondta annyira lekicsinylő hangon, mintha ez a világ legalapvetőbb dolga lenne, hogy ez a rohadt verseny 2 körös. 

2 lány már annyira feltűnően bámult, hogy azt már nem tudtam nem rájuk figyelni. Ezt Anne is észrevette;  kifújta a maradék füstöt a szájából és hangosan rájuk mordult.

- Kérdezni is akartok tőle valamit?

Az egyik megszólalni készült, de mintha megakadt volna a torkán a szó. Elvörösödött a feje, és elrángatta onnan a szőke, már-már teljesen üres tekintetű barátnőjét. 

-Köszönöm.- suttogtam. 

Anne megrántotta a vállát.

-Már engem is zavartak. 

Lucy, hogy bírta ezt elviselni? Hogy bírta, hogy mindenhonnan kinézik, csak mert Paullal van? 

Emlékszem, hogy egyszer kiskoromban Lucyval homokvárat építettünk a homokozóban. Nagyon sokat dolgoztunk vele, de aztán jött Adam és átgázolt az egészen. Sírni kezdtem, de akkor odajött Lucy és megölelt. Azt mondta, hogy ő mindig ott lesz, ha szomorú vagyok. És most? Hol a francba vagy most Lucy? Miért nem vagy itt velem? 

Anne leugrott a korlátról.

-Jönnek.- mutatott a távolba, ahol újra megjelent Alex autója. 

A sötétített ablak mögül, alig látszott ki a fekete bestiából. Az autó hurrikán sebességével száguldott el előttem. Alex lenyomta a féket és a gumik hangos csikorgással engedelmeskedtek neki. 

A fiú kiszállt az autójából, majd megigazította a haját. Elővett a zsebéből egy szál cigit és meggyújtotta azt. A versenyt könnyű szerrel megnyerte, hiszen a második helyezett még csak most érkezett meg. James volt az. Leállította a motort és idegességébe ököllel rávágott egyet a kormányra. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Kezet fogott Alexxel, majd odasétált a barátaihoz. Körbevette a tömeg őt is ugyanúgy, mint a többi versenyzőt, és ez alól Alex sem volt kivétel.
Kirekesztve éreztem magam, mert nem akartam beállni a tömegbe. Anne is eltűnt mellőlem. Ismét tök egyedül ültem a korláton, olyan emberekkel körülvéve akiket még életemben nem láttam.  Leugrottam a korlátról és elindultam hazafele.
-Hova készülsz? - kérdezte Alex mögülem.
-Haza.- mondtam úgy, hogy hátra sem néztem, csak sétáltam tovább.
-Páran fölmegyünk a hegyre. Jöhetnél te is...
A hegy. Lucy ha nem a pályán volt, szinte minden idejét ott töltötte Paullal. Törzshelyükké vált, pedig mocskos egy hely. Olyan mint Paul volt.
Lucy sose ítélte el őt. Mindig mellette állt még akkor is, amikor tudta hogy Paulnak nincs igaza. Szerelmes volt, és ez a szerelem lett a végzete.
-Hahó! Emily köztünk jársz?- fogta meg a vállamat Alex.
-Igen, bocsi.- fordultam hozzá. - Kik mennek?
-Anne már fönt van. Gyere.- kérlelt.- Ha nem érzed jól magad, haza is mehetsz. Korán van még.
Ránéztem az órámra. Ja. Hajlani 1 óra az neki korán van.
-Jó.- adtam be a derekam.
Alex mögött mentem, mert ő törte az utat a sok ember között.
Már távolról észrevettem Jamest. Feltűnő jelenség. Megijedtem, mert Alex egyre jobban felé vette az irányt.
Még jobban mögé simultam, abban reménykedve, hogy eltakar a szőke elől.
Akaratlanul, de ránéztem Jamesre. Összetalálkozott a tekintetünk. Mintha az a fél másodperc egy örökkévalóságnak tűnt volna. Nehezen ugyan, de elkaptam a fejem és a pillantásomat az előttem sétáló Alex hátára szegeztem. Mi van velem?
'Miért?'
A hegyre kiérve fájdalom járta át a testemet. Megláttam azt a padot, ahol Lucy és Paul egyetlen közös képe készült. Megtorpantam egy pillanatra.
-Jól vagy?- nézett vissza rám Alex.
-Igen.- mondtam majd továbbindultam.
Szó nélkül követtem őt és a barátait, akik út közben csatlakoztak hozzánk.
Pár perc séta után megláttam Annet és még egy csapat hangos embert. Üres sörösüvegek és már elszívott cigik hevertek a földön mindenfelé. Leültem Anne mellé a padra, majd ő felém nyújtotta a félig teli üveget. Kis hezitálás után, de kivettem a kezéből az üveget. Ittam pár kortyot a borzalmas, de mégis jó ízű sörből és visszanyomtam a kezébe az üveget.
-Azt hittem, hogy nem kérsz.- mondta meglepetten Anne.
-Te mióta hiszel bármiben is?- kérdeztem.
Semmitmondóan megrántotta a vállát.
A tekintetemet a horizontra szegeztem. Észre sem vettem, hogy milyen gyönyörű. Fölálltam Anne mellől és odasétáltam a korláthoz. Lágy szellő simogatta az arcom.
Bizarr, de jó érzés volt ott állni.
Ha Lucy aznap este nem találkozott volna itt Paullal, akkor talán még ma is velünk lenne. De véletlenek mindig is történtek, és ezután is fognak.
Szívtam egy nagy levegőt és bátorságot vettem. Fölnyújtottam a kezem és sikítottam.

Felszabadultságot éreztem és az sem érdekelt, hogy teljesen hülyének néznek. Visszafordultam Anne felé. Már Alex ült mellette, aki szemével végigmért engem. Elmosolyodott. Az ital mindig megbolondít engem. és olyan dolgokra késztet, amit amúgy sohasem tennék.
Alex mögül egy nagy csapat embert véltem észrevenni, akik mint engem bámultak. Elnevettem magam, jelezve azt, hogy teljesen nem vagyok megőrülve.
Egy magas fiú mögül Jamest vettem észre. Vajon észrevett? Elég nyilvánvalónak tartottam, mivel az imént eresztettem ki a hangom. Teljesen leblokkoltam.
'Miért?'

7. rész

A következő öt napban nem csináltam semmit. Nem érdekelt ami körülöttem történik, mert csak rá tudtam gondolni. A nevét még mindig nem tudtam, de úgy éreztem, hogy hamarosan megtudom.
Péntek este újra találkoztam Annel. Szerencsére, már nem kellett az ablakon kimásznom, mert anya is lenyugodott egy kicsit.9 óra körül a barátnőm a ház előtt várt rám Alexxel. Mind a ketten cigiztek, de amikor megláttak eldobták azt. Megöleltem Annet, majd adtam Alexnek 2 puszit. Jóval magasabb nálam, ezért lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem őt. Nyilván nem ez volt az első cigaretta amit ma elszívott, mert a füst illata egész testét betöltötte.
-Hova megyünk?- kérdeztem.
-Találkozunk pár haverral.- mondta Alex.
Anne rám nézett. Láttam rajta, hogy tud valamit. Olyat tud, ami talán nekem fájna.
-Mi van Daniellel?- néztem rájuk.
Anne elkapta a tekintetét.
-Még mindig kórházban van.- válaszolta Alex.
-És van valami más is amit tudnom kéne?- néztem rá Anne-re.
-Nincs.- suttogta.
Alex a zsebében turkált és előhúzott egy gyűrött cigarettásdobozt, majd felém nyújtotta.
-Nem köszi. Nem cigizek.- mondtam.
A magas fiú kihúzott a dobozból egy szálat, majd visszagyömöszölte zsebébe. Másik zsebéből előhúzott egy piros öngyújtót és meggyújtotta a cigarettáját. Beleszívott, majd hosszasan kifújta a füstöt.

Mi baja van Adamnek Alexxel? Teljesen normális a srác, legalábbis velem. Nem néz ki olyannak, mint aki bárkivel leáll verekedni.
Lassan ahhoz a buszmegállóhoz érünk, ahol először megláttam a szőke fiút. Remélem ő is eljön ma este. Nem tudom miért, de újra akarom látni.
Lassan közeledünk egy hangosabb társaság felé. Úgy érzem magam, mint azon a napon, amikor Anne hazajött. Megint teljesen idegen emberekkel leszek körbevéve, de most már nem zavar úgy, mint legelső alkalommal.
A csoport már messziről kiszúrt minket, ezért már a buszmegállóig sem kellett elsétálnunk, ők jöttek oda hozzánk. Egy kicsit hátrébb léptem, hogy ne nyomjon össze a sok ember, és végignéztem a társaságon. Semmi ismerős arc.
Majdnem mindenkin díszelgett egy nagy tetoválás vagy egy piercing. Különcnek éreztem magam, mert nekem egyik sem volt.
Másnak éreztem magam úgy, mint Lucy. Ő tudta, hogy nem tartozik közéjük, de mindenképpen változtatni akart ezen. Szülei tudta nélkül varratott magára pár tetoválást és rászokott a cigarettára is. Tudta, hogy kárt tesz magában, de neki csak az számított, hogy befogadják. Pár hét múlva megismerkedett Paullal. Lucy rögtön belé szeretett, pedig jól tudta, hogy tönkreteszi magát. Makacs volt, akár csak én.
Még inkább hátrébb léptem, mert megcsapott a tömény füst szaga. Sikeresen beleléptem egy tócsába. A cipőm teljesen átázott. Jól kezdődik az este.
Anne karon ragadott egy fekete hajú fiút és odavonszolta hozzám.
-Emily,őt itt Jason.- mondta.
Remek és mit kezdjek vele?
-Szia. - mondta.
Erőltetetten rámosolyogtam. Szememmel még mindig Őt kerestem.
-Beszélgessetek!- mondta Anne, majd sarkon fordult és otthagyott minket.
Köszi Anne! Semmi kedvem nem volt most bárkivel is beszélgetni, de te ezt is megoldottad.
Jason rám mosolygott.
Most mit csináljak?
-Miujság?- nyögtem ki végre.
Túl hosszúnak találtam a kínos csöndet.
-Figyelj...- mondta majd kezével a tarkóját dörzsölgette.- Látom, hogy nem nagyon szeretnél beszélgetni. Nem akartalak zavarni. Ha Anne nem húzott volna ide, hagytalak volna és...
-Ne érts félre, nem zavarsz...- vágtam a szavába.- ...csak olyan zűrös most minden.
Végignéztem a társaságon. Elindultak valahova.
-Bocsáss meg!- mondtam Jasonnek és Anne után futottam.
-Hova mentek?- kérdeztem.
-Ja... El is felejtettem. Kimegyünk a pályára. De szívesen hazakísérlek.- mondta, majd elindult a másik irányba.
-Várj!- mondtam és vettem egy mély levegőt.- Én is megyek.
Anne döbbenten nézett rám. Közelebb jött és a kezét a homlokomra tette.
-Te beteg vagy?- kérdezte.
-Semmi bajom.- mondtam majd a kezét letoltam a fejemről.
-Mi van veled?
-Semmi. Nem húzhatom tovább a dolgot. Ezt te is tudod. Egyszer muszáj lesz kimennem és ez az idő most jött el.
-Jó, de...
-Nincs de ! Nézd, ott van Alex. Hé Alex, várj meg minket is!- ordítottam oda.
Az összes fiú hátrafordult aki Alex közelébe volt. Elindultam feléjük, de Anne lemaradt.
Hátrafordultam hozzá.
-Gyere már Anne! Hosszú még az éjszaka.
Bepofátlankodtam Alex és egy fiú közé. És egészen a pályáig sétáltam mellettük.
Az úton vegyes érzések kavarogtak bennem. Az egyik részem azt mondta, hogy inkább fussak haza, de a másik pedig azt, hogy ha most nem megyek ki, akkor sohasem.
A pályán már a tömeg izgatottan várta a versenyt. Benzingőz és a kipufogófüst illat keveredett a levegőben. A verseny elhagyatott raktárépület körül zajlott.
Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy lemaradtam Alexéktől. Se őket, de Annet nem láttam.
-Első alkalom?- kérdezte egy idegen hang a hátam mögött.
A hangja ismerős volt. Ugyan ezt a hangot hallottam aznap este, amikor Ryan megtámadott a parkolóban.
Hátrafordultam és a kék szemű srác állt mögöttem. Most már biztos, hogy az az ember akit a buszmegállóban láttam és aki megmentett Ryantől egy és ugyan az az ember. És ez az ember itt áll előttem. Ledermedtem. Fél percig néztem őt, majd észbe kaptam.
-I-igen.
-A lényeg, ha szirénát hallasz fuss.
Még egy halvány mosoly sem jelent meg az arcán. A háttérből kiabálást hallottam.
-James! James gyere már! Mindjárt kezdünk.- mondták a fiúnak.
Szóval James a neve. Illik hozzá.
-Ha megbocsájtasz...- mondta majd kikerült és odasétált a többiekhez.
Nem tudtam mozdulni. Rájöttem miért volt olyan ismerős. Ott volt Paul és Lucy temetésén.   Ő is versenyzik.
Lassan a tömeg kettévált és 6 autó sorakozott föl egymás mellett. A motorjuk hangja mámorító volt. Már értem Lucy mit szeretett annyira a versenyekben.
Anne kiált az autók elé és eldobta a cigijét. A nadrágjába bele volt gyűrve egy fehér anyag. Fölemelte azt. James még rápillantott a tömegre, majd Anne meglobogtatta a zászlót. A 6 autó egyszerre indult el, amit a tömeg hangos éljenzéssel fogadott.
Anne mellém sétált.
-Nem is tudtam, hogy te indítasz.- mondtam.
A barátnőm elmosolyogott és egy korlátra ráakasztotta a kopott, olajfoltos rajtzászlót.
-Alex versenyzik?- kérdeztem.
-Látod ott elől azt a fekete autót?- mutatott a távolba.
-Igen.
-Na az ő.
Egy fiú fölmászott a kanyar előtt lévő hálóra és kinyújtotta a kezét. Mire készül? Az autók egyre közelebb kerültek hozzá. Alex, a kinyújtotta az ablakon kezét és a fölötte csimpaszkodó fiúnak adott egy pacsit, majd bekanyarodott a raktárépület mögé, ahol eltűnt a tömeg szeme elől.

A további 5 autó is ugyanazt tette mint Alex.
A szívem hirtelen összeszorult, mert eszembe jutott Lucy és Paul. Lucy mindegy egyes versenyen beült az autóba Paul mellé. Ha aznap éjszaka nem tette volna ezt, még mindig élne.
Anne mindent elmesélt arról az éjszakáról. Lucy érezte, hogy valami nincs rendben, de Paulnak sikerült rávennie arra, hogy üljön be mellé, hisz mi baj történhetne?
A pálya felénél Paul átvette a vezetést. Minden álma az volt, hogy megdöntse a pályarekordot. Paul volt az egyetlen, aki le tudta győzni Alexet.
A fiú elvesztette az irányítását az autója felett és nagy erővel nekicsapódott a falnak. Mind a ketten azonnal meghaltak.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon, de rögtön letöröltem.
-Hé, jól vagy?- kérdezte Anne.
-Persze.- mosolyogtam.
A tömeg a hátam mögött összesúgott.
-Te... Az ott nem Lucy unokatestvére?- kérdezte az egyik.
Na már csak ez hiányzott. Most jöhetnek a sajnálkozós dumák. Már kicsit unalmas...