4. rész

Gondolatok cikáztak a fejemben.

'Ki ő?' 'Miért mentett meg?' 'Mi a neve?' 'Miért nézem ilyen sokáig?'

Basszus Emily mondj már valamit! 

A fiú gyorsan lenézett, a most már látható sebes karomra, vissza a szemembe, majd hátat fordított.

-Nem tesz semmit.- válaszolt a bocsánatkérésemre. 

Néztem ahogy elsétál. Mondanom kéne neki valamit? Az se biztos, hogy ő mentett meg Ryan mocskos kezei közül. Levegőztem még egy kicsit és visszamentem Anneékhez. Leültem a helyemre és éreztem, hogy valaki figyel. Alex egyik haverja nézte a karomat. Visszavettem a pulcsimat és rámosolyogtam a srácra. Teljesen átlagos kinézete volt. Barna haj, barna szem. Kiitta utolsó korty piáját a poharából és letette az asztalra. Lenéztem a Colás üvegemre és láttam, hogy megvan belőle még a fele. Kortyoltam belőle párat és visszatettem az asztalra. 

-Ne bámuld már ilyen feltűnően.- bökte meg az egyik haverja azt a fiút aki eddig nézett engem.

Összetalálkozott vele a tekintetem. Szerencsétlen vörösödő fejjel elhúzta a fejét. 

-Most miért kellett?- ütötte meg a barátja vállát. 

Elmosolyodtam. Nem láttam fiút ennyire zavarba lenni.

-Anne.- néztem a barátnőm felé.- Mentek még tovább?

-Igen. Megyünk a pályára.- válaszolta.

Összeszorult a szívem. Lucy és Paul jutott eszembe. 

-De nyugi, én nem...

-Jó.- vágtam bele a szavába. - Akkor én hazamegyek. Vigyázzatok magtokra. Szia Alex. -intettem neki.

Szívtam egy mély levegőt, fölálltam és megfogtam a kabátomat.

Amikor elmentem a fiú mellett hallottam, amit a barátja mondott neki.

-Menj már utána! 

Kisétáltam a clubból, de a szőke fiú nem volt ott.
-Várj.- hallottam egy hangot mögülem. Az a fiú futott utánam, aki nézett, amikor a boxba ültem.
Próbálta magára venni a kabátját, kisebb-nagyobb sikerekkel.
-Daniel vagyok.- mondta.
-Emily. - mosolyogtam.
-Te nem Lucy rokona vagy?
-De. Az unokatestvérem volt.
Még mindig nehéz róla beszélni.
-Nagyon hasonlítasz rá. - mosolygott.

Lenéztem a cipőmre. Fél percig álltunk egymással szembe.
-Hát, örültem a találkozásnak Daniel, de nekem haza kell mennem.
Megfordultam.
-Nem lenne tanácsos egyedül hazamenned, ilyen későn. Veszélyes környék ez.
-Akkor kísérj haza.- mondtam.
Próbáltam bedobni a dögös énem. Tetszik ez a fiú. Közelebbről megnézve egész helyes.Egy fiúval sem beszéltem, amióta Anne elköltözött. Nem voltam túl közösségi ember, de amikor Anne elköltözött senki nem szólt hozzám, a régi ''barátaim'' közül. Daniel mellém sétált és hazáig beszélgettünk. Annyira nem volt érdekes a téma, de azért jó volt vele.
-Mi történt a kezeddel?- kérdezte.
-Semmi.
Amikor a házunk elé értünk elkezdett zuhogni az eső.
-Köszi, hogy hazakísértél.- mondtam.
Elindultam az ajtó felé, de Daniel karon ragadott, visszahúzott és megcsókolt.
Ez elég váratlanul ért. Visszacsókoltam, de nem volt jó érzés. Semmi.
Ráadásul tiszta víz lett a ruhám. Ezért nem érte meg. Elhúzódtam Danieltől és színlelt mosollyal elköszöntem tőle. Elindultam befele, de még visszanéztem a fiúra. Daniel már távolt járt, de ment mögötte valaki. Az alak egyre közelebb ment hozzá, de eltűntek az utcasarkon. Fölmásztam az ablakomba és beléptem a szobámba. Lefürödtem és elaludtam.
Másnap reggel telefoncsörgésre ébredtem.
'Anne hív'
Fölvettem és Anne rémült hangját hallottam meg.
-Mit csináltál Daniellel?- kérdezte.
-Semmit. Miért?- mondtam félálomban.
-Veled ment el tegnap este nem?
-De. Miért mi történt?
-És amikor elment, még nem volt semmi, ugye?
-Nem, de bökd már ki mi van vele!
-Megverték. Egy árokban találták meg, szinte félholtan. Kórházba szállították, az intenzíven fekszik.
-Ki tette?
-Nem tudják.

Elgondolkodtam. Lehet, hogy az az alak tette, aki tegnap követte Danielt? Mérges voltam magamra, mert ha nem hagyom tegnap este, hogy Daniel hazakísérjen, akkor nem lenne most kórházban.
-Melyik kórházban van?- kérdeztem Anne-t.
-A St. Monica-ban.
-Odamegyek.
Letettem a telefont. 'Nem hiszem el.'
Fölöltözködtem és lementem a konyhába. Anya és Adam aludt még, apa pedig kávét szürcsölgetett.
-Elviszel a St. Monica-ba?- néztem rá.
-Miért kell neked kórházba menned?
-Csak vigyél el.
Apa nehézkesen fölállt az asztaltól.
A kocsiban végig magamat hibáztattam. Ha nem lettem volna önző, anya tiltása ellenére nem találkozom Annel és nem megyek el a Sevenbe, akkor nem lett volna semmi baja. Valószínűleg ő is kiment volna a pályára, aztán szépen haza.
Az autó megállt. Itt vagyok. Mit mondok neki?
-Várj meg. 15 perc és jövök.
Kinyitottam az ajtót és besétáltam a kórházba. A kék ruhába öltözött nővérek és orvosok eszetlenül rohangáltak össze vissza. Odasétáltam a recepcióshoz. Körülbelül 30 éves volt. Unalmában a rágóját csattogtatta és telefonált közbe.
-Igen. Tegnap én is láttam az utcán, nagyon meghízott.- mondta a telefonba.
Látszólag nem akart észrevenni, ezért megköszörültem a torkomat. Mérgesen letakarta a kezével a telefon beszélőkéjét.
-Miben segíthetek kicsikém?- mondta sürgetően.
-Tegnap behoztak egy fiút, Daniel a neve és az intenzíven fekszik.
-Várj, megnézem.
Pötyögött a gépen aztán visszanézett rám.
-Már nem az intenzíven van. Jobban lett és a 76-os kórterembe helyezték át.
-Köszönöm.
A nő folytatta a beszélgetést a telefonon. Pár perc bolyongás után megtaláltam a kórtermet.

Vettem egy nagy levegőt, lenyomtam a kilincset és beléptem a kórterembe. Egyszerű szoba volt, egy ággyal és egy tvvel. Daniel épp azt nézte, de amikor meglátott ugrott egyet az ágyban. Karjából csövek lógtak ki.
-Szia.- mondtam.
Közelebb akartam menni hozzá, de megállított.
-N-ne gyere közelebb!
A hangja remegett.
-Menj el!
-De csak...
-Menj el!- mondta hangosabban.
-De...
-Menj már! Soha többet nem találkozhatunk. Menj!
A könnyek összeszöktek a szemembe. 'Miért?'
Mi rosszat tettem? Kiléptem a fehér folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Nekidőltem és lecsúsztam a földre. Sírtam. Megint...