'Ki ő?'
Péntek délután hazafele menet, az utcán megláttam Alexet. Egyedül volt. Egy padon ülve cigarettázott. Nem vett észre. Lassan fölállt, eldobta a füstölgőt és elsétált a másik irányba.
Este 8 órakor Anne csöngetett.
Kiléptem az utcára és kinyitottam az esernyőmet. Esik. Szívtam egy nagy lélegzetet az eső mámorító illatából és beültem Anne kocsijába. Ritkán használja az autót. Inkább mindenhova gyalog megy vagy busszal. Mindig találkozik valakivel. Azt mondja, nem akar lemaradni semmiről.
-Utálom az esőt. - mondta köszönésképpen majd lenyomta a gázpedált.
-Miért?- kérdeztem.
-Mert szomorú.- suttogta.
Az autóból kinézve sok embert láttam az utcán sétálni, esernyővel a kezükbe. Még mindig a szőke fiú járt az eszembe. Miért nem tudom elfelejteni? Olyan ismerős az arca...
10 perc utazás után Anne lassított. Piros a lámpa.
-Hol vagyunk?- kérdeztem, miközben az utcát figyeltem. Sose voltam még itt. - Nem úgy volt, hogy moziba megyünk?
-Változott a terv.
-Hova megyünk?
-Szórakozni.
-De nem voltam sehol, amióta...
-Lucy meghalt.- vágott a szavamba.- Több mint másfél éve. Ahogy ismerlek, azóta csak otthon ülsz és várod a csodát.
-De én...
-Nincs de! - mondta megemelkedett hangon.- Ne sírj már miatta annyit! Elment. Nem te vagy a hibás!
-De megakadályozhattam volna!
-Te is tudod, hogy nem. Lucy nem foglalkozott senkivel, csak Paullal. És most elmegyünk a Sevenbe-be és jól fogjuk érezni magunkat. Te sem ülhetsz otthon egész életedben azon gondolkodva, hogy mi lett volna HA. Már megtörtént. Ezen nem tudsz változtatni, értsd már meg!
Ahogy Anne befejezte a beszédét, mintha kihúzták volna a rozsdás tőrt a szívemből, ami már egybeolvadt azzal. A szívem még mindig vérzett, de jó érzés volt. Fájt amiket mondott, de elgondolkodtatott. Másfél éve sehol sem voltam. Ideje már egy kicsit kiengedni a fáradt gőzt. Amióta Anne elment nagyon sokat emésztettem magam Lucy miatt, mert nem volt senki, aki elterelte volna róla a figyelmemet. Nagyon hiányzott már ez.
Lassan odaértünk a clubbhoz. A hangos zene már messziről hallatszott. Anne bezárta a kocsit és elindultunk a hang forrása felé. Lassan kerülgettük az esőtócsákat, miközben a víz csak ömlött az égből. A club előtt hosszú sor várakozott a bejutásra. Anne-el odasétáltunk a kidobóemberhez. Ismerte őt. A magas, izmos férfi széles mosollyal üdvözölte. A vörös bársonykordont leakasztotta a tartójáról és beengedett minket. Egy pillanat alatt végigmért engem, visszaakasztotta a kordont a tartóoszlopra és visszafordult a sor felé.
Beléptünk az épületbe. A keskeny folyosó egy előtérbe vezetett. Ott volt a ruhatár. Anne levette a kabátját és beadta. Rajtam egy pulóver volt, amit nem akartam levenni, mert hideg volt.
Nem ismertem ezt a helyet. Sose voltam ezen a környéken. Senkit nem ismerek innen.
Az emberek akik velem szembe jöttek ismeretlenek voltak. Az erősítők hangja már elnyomta a beszélgetni próbáló társaságok hangját. Egyre beljebb érünk az épületben és a szagok is egyre erősebbek. Az épület szívébe érve egy nagy tömegen kellett keresztül verekednünk magunkat, hogy eljussunk a bárpultig.
-Szia cica.- ugrott mellém a semmiből egy enyhén ittas srác. - Meghívhatlak valamire?- nyögdécselte.
Szerencsétlen alig állt két lábán. A bárpultra támaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát.
-Kopj le Ryan!- lépett elém Anne. - Nem vagy az esete.
A fiú még utoljára rám nézett, egy gúnyos mosollyal elrugaszkodott a pulttól és eltűnt a tömegben.
-Ez ki volt?- kérdeztem.
-Egy senki. - mosolygott.- Mit kérsz inni?
-Nem is tudom...- gondolkodtam el, de ekkor már Anne elém rakott egy üveg cólát.- Kösz.
-Nincs időnk gondolkozni.- közölte, majd megivott egy kis pohár vodkát.
Anne megfordult és elmosolyodott.
-Ott van Alex. - mutatott a nagy terem másik oldala felé.
-Hol?- néztem körbe de sehol nem láttam a fiút.
Mire föleszméltem már Anne eltűnt. Hol van?
15 percig bolyongtam tanácstalanul az épületben, míg végül meguntam a keresgélést. A kocsinál megvárom. Elindultam kifele a hosszú folyosón. Gyér fények világították meg a sötét falakat. Már fele annyian se álltak ott, mint amikor jöttünk; viszont a bejáratnál annál többen. A sor kétszer akkorára duzzadt. Próbáltam áttörni a sok ember között, de egyszerűen nem ment.
'Basszus.' Feladom. Visszamegyek a terembe, hátha Anne is keres engem. Visszafelé indulva észrevettem egy meglepően magas ajtót 'VÉSZKIJÁRAT' felirattal. Nem volt rá riasztó szerelve, ezért egy laza mozdulattal kinyitottam azt. Az ajtó egy sötét parkolóba vezetett, amit befele jövet észre sem vettem. A parkoló üres volt és az eső is elállt. Leléptem a járdaszegélyről és egy nyirkos kéz fogta meg a vállam. Ugyan az a fiú, aki a bárpultnál próbálkozott.
-Majd én eldöntöm, hogy kinek leszek az esete. - súgta a fülembe.
Rémülten próbáltam kiszabadulni erős keze alól,de hiába. Túlságosan szorította a csuklómat.
-Engedj el!- mondtam.
-Miért tenném? Olyan meghitt itt nem?- vicsorgott.
-Engedj el!- ismételtem, de már hangosabban.
Erős karja reflexszerűen ráfonta magát az enyémre és erős szorításából semmi esélyem nem volt szabadulni.
-Nem vagy egy könnyű eset. - mondta és kezét a derekamra tette.
-Szánalom szagot érzek Ryan. - mondta egy hang.
Ismeretlen volt. Fölkaptam a fejemet és a parkoló másik végében egy sötét alakot láttam meg. Onnantól kezdve a dolgok fölgyorsultak.
1. lélegzet : az alak egyre közelebb jön.
2. lélegzet : egy ökölbe szorult kéz.
3. lélegzet : Ryan a földön fekszik.
Vér. Véres a keze. Eltört az orra.
Azt nem láttam aki megütötte, csak az égszínkék szemét. Mire a köd eltűnt a szemem elől már a megmentőm sehol sem volt.
Futottam, amerre csak tudtam. Egyszerre Anne-t vettem észre a kocsijára támaszkodva. Alex állt mellette.
-Hol voltál? - szólt hozzám Anne. - Mindenhol kerestelek már.
Szótlanul álltam előttük. A hasam össze volt húzódva és a futástól semennyi levegő nem jutott a tüdőmbe.
-Jól vagy? - bökött felém a fejével Alex.
-Nem. - suttogtam és lerogytam a földre. A lábaim nem bírták a terhelést és megadták magukat.
-Jézusom. - mondta Anne és odaugrott mellém. -Alex hívj mentőt!
Alex előkapta a zsebéből a telefont és tárcsázni készült.
-Nhem kellh menthő. - levegő hiányába csak ez jött ki a torkomon.
Összekuporodtam a jéghideg földön ülve. A karjaimmal átfogtam a lábam és homlokomat a térdeimen pihentettem. Próbáltam mély levegőket venni. Nem hittem el ami történt. Másfél év után először megyek el valahonnan és rögtön megtámad valaki. Halk könnycseppek gördültek le az arcomon.
-Mond már el, hogy mi történt!- csapkodott Anne idegesen.
-Amikor eltűntél...- kezdtem - ...Nem találtalak sehol. Ki akartam menni a kocsihoz, de a bejáraton nem jutottam ki, ezért kimentem a parkolóhoz. Ryan volt ott. Azt mondta, majd ő eldönti, hogy kinek lesz az esete. A karomnál fogva tartott és nem akart elengedni. Megkarmolt.- mutattam feléjük a véres karmolásnyomot a kezemen, amely a csuklómtól egészen a könyökömig futott.
-Megverem azt a férget.- mondta hevesen Alex majd idegesen fölpattant mellőlem.
-Már késő.- suttogtam és visszahajtottam a fejemet a térdemre.
-Tessék?- hökkent vissza a fiú.
-Történt még valami?- nézett rám Anne.
Még egy könnycsepp lefojt a szememen.
-Emily, az isten szerelmére válaszolj már!
-Eltört az orra.- feleltem.
-Te eltörted az orrát? - képedt el Alex.
-Nem én. Nem tudom ki volt. Egyszer csak megjelent a parkoló másik végében valaki és megütötte. Ryan kifeküdt és mire föleszméltem, addigra már sehol nem volt senki. De én nem akartam, hogy bántsák.
Hirtelen kitört belőlem a sírás. Anne a vállamat simogatta, Alex pedig tétlenül mászkált fel-alá.
-Nem a te hibád. - ismételgette Anne. - Hazaviszlek.
Beültettek a kocsiba. Az úton próbáltam elfelejteni a dolgokat, de nem ment. Túlságosan friss még minden.
Anne otthon egészen az ajtóig kísért.
-Biztos föl tudsz menni a szobádba?- kérdezte.
-Igen. - mosolyogtam.
Nem igazi mosoly volt. Amikor beléptem a házba már mindenki aludt. Mindegy egyes lépcsőfok fájdalmat okozott. Nem fizikai fájdalmat. 'Ki ő?'
Amikor fölértem első dolgom volt, hogy bementem a fürdőszobába. Meleg vizet engedtem és próbáltam lemosni a vért a karomról. Dörzsöltem, ahogy csak tudtam de a szörnyű heg a kezemen maradt. A tenyerembe vizet folyattam és azzal próbáltam letörölgetni az elmosódott sminkemet. Amikor fölnéztem a tükörbe Adamet láttam benne, ahogy az ajtófélfának támaszkodik.
-Mi történt a kezeddel?- kérdezte.
-Semmi különös, csak megkarmoltam magam.
Hazudtam. A hazudozás már a részemmé vált. "Jól vagy?" "Igen." Betanult. Amikor Lucy meghalt, meguntam a kérdéseket. Nyilvánvalóan nem voltam jól és most sem vagyok. Másik karommal takarni próbáltam a hatalmas sebet.
-Tudom, hogy nem te voltál. Ekkora sebet nem tudsz magadnak csinálni. Ki tette?- jött közelebb.
Megfogta a karomat és a fény felé fordította. A fájdalomtól halkan fölszisszentem.
-Mondtam, hogy én voltam. Véletlen volt. Nem kell mindent tudnod.
Kirántottam a kezemet a tenyeréből és bementem a szobámba. Mérges voltam de ugyanakkor gyenge is. Fürdésnél a forró vízcseppek égették a lehűlt bőrömet. A karom iszonyatosan lüktetett. Alig állok a lábamon. Aludnom kell.
Órákig forgolódtam, mert nem jött álom a szememre.
Ki ő? Miért tette?
'Miért?' Kísért az a kék szempár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése