1. rész

Nehéz az élet hogyha 17 éves vagy. Unalmasak a mindennapok, unalmasak a hétfők és egyszerűen unalmas az élet. Minden reggel reménykedsz, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, aztán minden este csalódottsággal a szívedben alszol el, hogy ez a nap se volt különböző, az év többi 364 napjától. 

-Úgy imádom Londont! - szólott a méltóságos.
A nagy úrnő aki a matematika rejtelmeibe akart minket beavatni. A tanárnő, aki értelemmel próbálta megtölteni (szerinte), amúgy is üres fejünket. Miss Smith már jócskán az 50-es éveit tapossa, de még mindig előszeretettel jár szombat esténként a népszerű szórakozóhelyekre. Oly annyira, hogy szinte mindig összeszed valami férfit, aki miatt imádja a hétfőket. Valószínűleg most is ez történt. Szerdára meg már utálja az egész világot, mert a "nagy ő" ismét elhagyta.
-Legszívesebben mindenkit megölelnék!- mondotta. Kérem ne.
Félhosszú, festett szőke haját válla mögé dobta és levetette magát a tanári asztal mögötti székre. Álmodozva nézte a plafont, egészen addig ameddig rá nem csöngettek. Az osztály egy emberként sóhajtott föl. Lassan föltápászkodtam a székemről és bepakoltam a táskámba. Kisiettem a teremből mielőtt házit adott volna és rohantam haza. Egyedül. A legjobb barátnőmet tavaly rúgták ki az iskolából és emiatt elköltöztek Skóciába. Azóta egyedül mászkálok mindenhova. A szüleim szerint Anne nem volt jó hatással rám. Szerintük miatta szőkítettem ki a barna hajam. Pedig ez nem igaz. Azt magam miatt csináltam. Amikor Lucy, az unokatestvérem, meghalt, hatalmas űr tátongott a szívemben és úgy éreztem változtatnom kell. Más lett a hajam és máshogy kezdtem öltözködni. Anne velem soha nem csinált semmi rosszat. Nem rángatott bele azokba dolgokba, amik rossz hatással lettek volna rám. Ő ismer engem a legjobban, még akkor is ha 1 éve nem láttam őt.
Lassan a házunk elé értem. A kutyám már izgatottan ugrált a kapu mögött. Előhalásztam a kulcsomat és elfordítottam a zárat. Lenyomtam a kilincset majd beléptem a kapun. Lassan besétáltam a házba. Csönd. Csönd fogadott a ház minden egyes részén. A szüleim még dolgoztak, az öcsém meg edzésen volt. A táskámban rezgett a telefonom. Üzenetem jött. Anne írt.
"Visszatértem. Este beugrok. Bitch. "
Miért nem szólt, hogy hazautaznak?
Fölmentem a szobámba és próbáltam tanulni. Nem mentek a fejembe a szavak. Mindig elkalandozott a gondoltatom. 'Miért?'
Sötétedéskor a szüleim is hazaértek. Apa leült a tv elé, anya pedig a vacsorát főzte. Bedugtam a fülesem és zenét hallgattam, miközben az öcsém is hazaesett. Adam 1 évvel fiatalabb nálam de néha úgy érzem, hogy ez fordítva van. Ő nagyon népszerű. Szinte mindenben különbözünk. Ő más.
Az asztalnál ülve, megint beült a kínos csend, mint ahogy általában akkor, amikor a család együtt van. Csak a villa csattogását lehetett hallani.
-Anne hazajött. - mondtam szinte suttogva, bár a nagy csönd miatt úgy tűnt, mintha kiabálnék. Nehéz volt kimondani.
Anya egy szót sem szólt, csak evett tovább. Apa rám nézett, de láttam, hogy valahol máshol jár az agya.
-Jó.- mondta.
15 perc múlva csöngettek. Magamra kaptam a tornacipőm és kiléptem a házból. Anne semmit sem változott. Megmaradt a hosszú fekete haja, a tetoválásai és a stílusa.
Hosszasan megölelt és elkezdtünk sétálni London sötét utcáin.
Az eső illata mámorító volt. Születésem óta Londonban élek, de az esőt nem tudom megunni. Szerintem csodálatos.
Anne szokásához híven rágyújtott.
-Miért jöttetek vissza?- kérdeztem.
Lassan kifújta a száján a füstöt.
-Meguntam Skóciát. Olyan az egész, mintha csak öregek élnének ott.
-Én azt sem értem, miért kellett odaköltözni...
-Anya azt hitte, hogy megváltozom majd, ha elválaszt mindenkitől. Csodálom, hogy 1 évbe telt neki, mire rájött, hogy ez baromság. Mindenki tudja, hogy én nem változom. -mosolygott.
Egy elhagyatott helyen mentünk keresztül. A lámpa sárga fénye beborította a vizes betont. Beszélgettünk. Mindenről. Úgy sajnálom Anne-t, hogy 1 évig kellett szenvednie, de én is sokat szenvedtem. Egyedül hagyott. Senkim se volt...
Lassan kiértünk egy forgalmasabb utcára. Anne utoljára még szívott egyet a cigiből, ledobta a földre, és fekete cipőjével összetaposta azt. Lassan sétáltunk, hiszen hova kéne sietnünk? Egy kicsit távolabb megláttam egy hangosabb társaságot, egy buszmegállóban állva.
-Anne, menjünk máshova. Tudod, hogy nem szeretem ezeket a bandákat, amióta Lucy...
-Ajj, ne legyél már ünneprontó! -vágott a szavamba - Nézd, ott van Alex.
Mutatott oda. Egy erőteljes mozdulattal karon ragadott, és odahúzott a társasághoz.
Ki az az Alex? Egy pillanat múlva már ott álltam, az enyhén alkoholszagú társaság mellett.
-Anne? Hazajöttél?- kérdezte, feltételezem Alex, boldogsággal a hangjában.
Ő egy magas, fekete hajú fiú volt. Ijesztő, de egyben titokzatos.
Alex megölelte Anne-t, miközben a többiek zavartalanul folytatták a beszélgetést. Ez idő alatt nekem volt szerencsém végigmérni a társaságot. Eléggé sokan voltak, de volt valaki aki más volt, mint a többiek. Nem tudom miért, de éreztem, hogy más. Egy pillanatra rám nézett. Amikor az ő tekintete összeért a szememmel, gyorsan a cipőmre szegeztem pillantásomat. Őt látszólag annyira nem érdekelte a dolog, mert rezzenéstelen arccal nézett vissza a barátaira és folytatta a beszélgetést, Leakasztotta a szemüvegét a pólójáról és a szemére csúsztatta. A gyenge szél lobogtatta szőke haját. Ki ő?

-Alex, ő itt Emily. -mutatott rám Anne, de én mintha meg sem halottam volna amit mond, mozdulatlanul álltam tovább a semmibe bámulva.- Emily!
Ismételte már mélyebb hangon.
-Ja...Bocsánat. Szia! Örülök a találkozásnak.- mosolyogtam.
-Én is. - válaszolta.
Lassan végigmért a szemével és felém nyújtott egy félig teli sörös üveget.
-Köszi nem. Nem iszom hétfőn.- mondtam.
Igazából nem szoktam inni. Nincs rám jó hatással.
-Te tudod. - húzta vissza az üveget magához, és ivott belőle pár kortyot.
Anne beszélgetni kezdett Alexxel. Lassan elővettem a telefonomat a zsebemből és megnéztem az időt. Basszus. Már 11 óra van? Haza kell mennem.
-Anne...- mondtam halkan.
A lány rám nézett és közbe, a már üres üveget adta vissza Alexnek.
-Mennem kell. Holnap találkozunk.
Hátat fordítottam és elindultam haza fele. Láttam Anne eldobott cigijét a járda mellett. Egyszer egy hűvös kéz fogta meg a vállam. Az egész testemen éreztem a hideget. A rémület a csontomig hatolt.
-Nem gondoltad , hogy egyedül engedlek majd haza?- mosolygott Anne.- A végén még kárt teszel magadban.
-Te fogsz kárt tenni bennem, ha még egyszer így rám ijesztesz.
-Nem volt szándékos.- ütött vállba.
Halkan sétáltunk egymás mellett. 'Ki az a fiú?'
-Min gondolkozol?- kérdezte Anne.
-Semmin.- mosolyogtam.
Nem volt igazi mosoly. Nem akartam neki elmondani. Még nem. Néha túl nagy ügyet csinál az egyszerű dolgokból.
-Persze.- húzta gúnyos mosolyra száját.
Miután hazaértem kaptam egy üzenetet.
"Pénteken mozi. Bitch."
Szeretem amikor nélkülem dönti el a dolgokat. És ha nekem nincs kedvem elmenni bárhova is?Fölmentem az emeletre. Anyáék már aludtak, egyedül Adam volt ébren.
Halkan végigsétáltam a ház sötét folyosóján a szobám felé. 'Ki ő? '
Miért gondolkozom rajta ennyit? Valószínűleg soha többé nem látom majd.