6.rész

A meccsnek lassan vége lett, és mivel anya nem volt otthon, hogy megtudja, ezért Anne is velünk tartott haza. A kocsiban néma csend uralkodott. Nem tudtam megszólalni. Adam sohasem juttatna kórházba senkit. Megverni vert már meg pár embert, de tudta hol van a határ. Néhány seb, talán egy kis vér, de még nem volt olyan durva a dolog, hogy egy kis kötszerrel ne lehetett volna megoldani.
Otthon bezárkóztam Anne-el a szobámba.
-Biztos nem Adam tette.- mondtam.
-Emily, az öcséd nem szent!
-De mi oka lett volna rá?
Anne elgondolkodott.
-Hívd át!- mondta.
-Nem akarom zavarni.
-Emily! Itt van a másik szobában! Ha te nem hívod át, akkor én fogom, és annak nem fog örülni!
Megfogtam a fehér díszpárnámat az ágyamról és egy határozott mozdulattal odavágtam Anne-hez. A párna a hasán puffant, majd a földre zuhant.
-Olyan akaratos vagy!- mondtam majd kinyitottam az ajtót.
Kiléptem a folyosóra, elsétáltam Adam szobájáig és megálltam az ajtó előtt. Bekopogtattam.
-Szabad!- jött a hang bentről.
Lenyomtam a kilincset és kilöktem az ajtót. Adam felém fordult a székével és felvont szemöldökkel nézett rám.
-Tudok segíteni valamiben?- kérdezte.
-Át tudnál jönni egy kicsit?
-Persze.- mondta unottan, majd lecsukta laptopja tetejét.
Nehézkesen fölállt és átvonszolta magát a szobámba, ahol Anne a székemben ülve várta. Adam lehuppant az ágyamra , miközben én gondosan becsuktam az ajtómat, hogy apa még véletlenül se hallhasson meg semmit a beszélgetésünkből.
-Mi van? - kérdezte Adam.
Segítségkérőn ránéztem Anne-re aki vette az adást.
-Tudjuk, hogy te verted meg Danielt.- mondta.
-Micsoda? - pattant föl Adam.
-Ne játszd az ártatlant!
-Na és mégis mi okom lett volna rá Miss Sherlock?- kérdezte az öcsém.
-Ezt szeretnénk mi is megtudni.- mondtam és hely hiányába fölültem az íróasztalomra.
-Nem vertem meg senkit oké?- mondta Adam.
-Akkor miért követted?- csattant fel Anne.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy mit akar tőled.- biccentett felém a fejével.
-És?-kérdeztük egyszerre Anne-el.
-Azt mondta, hogy csak meg akar fektetni, aztán otthagy.
-A mocskos féreg...- suttogta Anne.
-Nem, az nem lehet...- mondtam.- Hisz tegnap a clubban még olyan szégyenlős volt.
-Ez álca Emily... Ne hagyd magad becsapni.
Észre sem vettem, hogy ezt műveli Daniel. Megérdemelte, hogy kórházban fekszik. Nyilván nem én vagyok az első akit átvert.
-És mi történt azután?- kérdeztem.
-Behúztam neki egyet, és azt mondtam, hogy ne merje megtenni. De ő csak mosolygott. Aztán mérgemben otthagytam, de esküszöm, hogy nem én vertem össze.
-És nem láttál senkit miután elindultál visszafele?- kérdezte Anne.
-Nem. Vagyis... De. De nem láttam az arcát.
-És mi lesz a rendőrséggel?- kérdeztem.
-Nem tesz feljelentést senki ellen.- mondta Anne majd fölállt és kinézett az ablakon.- Tudja, hogy megérdemelte, azok után amiket művelt.
-Akkor már csak egy dolgot nem értek. Miért félt tőlem?- kérdeztem.
-Nyilván nem azért, mert Adam megütötte. -  válaszolta Anne, majd eltolta magát az ablaktól, és visszaült a székembe

Anya este 7 körül ért haza, de ekkorra már semmi nyoma nem volt annak, hogy Anne nálunk járt volna.
Mindig vasárnap este tanulok, de ma inkább, csak bevágtam a táskába a könyveimet és korán aludni mentem. Hosszú volt ez a hét, és szerintem nem csak nekem. Nem érdekel, hogy mi lesz majd a jövő héten, és az sem, hogy hány dolgozatot írunk majd, hiszen már csak 5 napot kell kibírnom az iskolapadban és jön a tavaszi szünet. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de remélem addigra megoldódnak a dolgok és pihenhetek egy kicsit. Elmegyek Anne-el valahova, talán az is lehet, hogy a Sevenbe. Vonz az a hely, pedig amikor ott vagyok, mindig történik valami. Valami rossz.

5.rész

Mit rontottam el?
Valaki megsimogatta a vállam. Egy fiatal ápolónő.
-Minden rendben?- guggolt le mellém.
Jézusom. Mit csinálok itt? Mindenki előtt sírok?
-Persze.- mondtam.
Gyorsan fölálltam, majd összekaptam a cuccaim, letöröltem az arcomról a könnyeimet és elfutottam. Amikor befordultam a lépcsőhöz, még láttam a nő meglepett arcát. Ugyan úgy guggolt ott, mint amikor otthagytam. Vissza akartam fordulni, hogy beszéljek Daniellel, de lefele lépcsőzni könnyebbnek bizonyult. A lábaim tudták a dolgukat. Végigrohantam az egész kórházon, majd bevágódtam apa mellé az autóba.
-Minden rendben volt?- kérdezte.
-Igen.- mosolyogtam.
Basszus. Ne hazudj már Emily, semmi nem volt rendben!
-Túl sok ideig voltál bent, gondoltam hozok neked kávét.- mondta, majd a kezembe adott egy  poharat.

A hazafelé tartó út túl hosszúnak tűnt.
-Anya még mindig haragszik rám?- néztem apára.
Az idő múlásának nyomai rajta is meglátszódtak. A szeme alatt halk ráncok jelentek meg és a haja is meglehetősen ősz volt. Nem volt öreg, de annak tűnt. A családunk sok mindenen keresztülment, és sajnos ez rajta verődik vissza a legjobban.
-Igen.- mondta. - De majd lenyugszik.
Mosolygott, de hangja szomorkás volt. Szürcsöltem egy kicsit a kávémból.
-Hol voltál tegnap este? - kérdezte.
A korty megakadt a torkomon.
-Tessék?- kérdeztem, mintha semmiről sem tudnék.
-Emily, ismerlek. Hol voltál tegnap?- ismételte nyugodtan.
-A Sevenbe.
A hangomon megbánás tükröződött, de annyira nem sajnáltam, hogy megtettem.
-De...- folytattam.- Anyának ne mond el... Légyszíves.
-Nem fogja megtudni. Ha csak te el nem mondod neki.
Ittam még egy kicsit a kávéból.
-Szerintem ez örökre titok marad.
Kiittam a poháról az utolsó kortyot.  Lassan elemeltem a számtól az üres műanyagot, majd apa leállította a motort és kihúzta a kulcsot. Kiszálltam a kocsiból és szívtam egy mély levegőt. Az utcák szokatlanul szárazak voltak, és egész Londont betöltötték a nap meleg sugarai. Az utcák nyugodtak voltak, az emberek ilyenkor a templom padjait koptatják. A családom sohase volt egy vallásos típus. Egyszer voltam misén, de az is egy gyászmise volt. Paul anyja erőltette annyira azt a misét.
-Megjöttünk.- mondta apa és ledobta a kocsikulcsot az előszobában található kis asztalra.
A kulcs csúszott egy ideig a csiszolt fán, majd megállt. Adam jött le a lépcsőn táskával a kezében.
-Hol voltatok? - kérdezte.
Összenéztem apával.
-Kávézni.- mondta ő.
Adam előtt megrázta az üres poharat.
-És nekem nem hoztatok? - kérdezte sértődötten.
Apa odaadott neki egy zacskót, amibe egy teli kávés pohár volt.
-Jó meccset!- mosolygott.
-Meccsre mész?- kérdeztem.
Az öcsém bólintott.
-Remek. Megyek veled.
Fölkaptam a kocsikulcsot és odadobtam Adamnek.
-Siess már! Nem érünk rá egész nap.- tapsolgattam.
Adammel beszálltunk a kocsiba. Megint apa vezetett. Adam azt mondta, hogy nem szereti ha másokra van utalva, ezért amikor betölti a 17-et rögtön elkezd vezetni tanulni.
Az úton írtam Anne-nek egy sms-t, hogy jöjjön oda a pályához, mert beszélni akarok vele.
Danielről akartam vele beszélni.
-Láttalak tegnap a sevenbe.- mondta Adam.
-Tényleg?- néztem föl a telefonomból. - Ott voltál?
-Igen. - mondta, majd közelebb hajolt hozzám - Nem kéne Alexékkel lenned. Veszélyes a srác. Ő a pálya bajnoka, és nem kevés embert juttatott a kórházba a nézeteltérései miatt.
-Jó.- suttogtam.
-Amúgy láttalak tegnap Daniellel a házunk előtt. Mögöttetek mentem, de te nem vettél észre.
-Pszt! Legyél már egy kicsit halkabb! - mutattam a fejemmel apa felé. - Majd később megbeszéljük.
Az út további részében a telefonomat néztem, és Anne válaszát vártam, de ő nem írt vissza. Csalódottan sétáltam föl a szabadtéri lelátóra és ültem le apa mellé. A meccs kezdeténél váratlanul a vad külsejű barátnőm ült le mellém.
-De örülök neked.- mondtam.- Beszélnünk kell.
-Tudod az embereket vasárnap nyugodni hagyják.
Karon ragadtam és lehúztam a lelátó alá.
-El kell mondanom neked valamit...- kezdtem.- Ma amikor bent voltam Danielnél a kórházba, teljesen megőrült és elküldött. Félt tőlem... Amit teljesen furcsának tartok, hisz tegnap este még az esőben csókolóztunk.
Annenek kikerekedett a szeme.
-Te teljesen megőrültél?!  Mi történt még tegnap este?
-Amikor elindultam hazafele, Daniel utánam jött. Azt mondta, hogy nem kéne egyedül mászkálnom éjszaka, ezért mondtam, hogy akkor kísérjen haza. Egész úton beszélgettünk, de amikor a házunk elé értünk megcsókolt. Nem éreztem semmit... És amikor elbúcsúztam tőle, még láttam, hogy ment mögötte valaki. Egyre közelebb ment hozzá, majd az utcasarkon eltűntek.
-Lehet, hogy ő volt a támadó?- kérdezte Anne.
-Ez elég valószínű... - gondolkodtam el.- De várj, Adam azt mondta, hogy ő látott minket tegnap este. Azt mondta, hogy utánunk jött. Lehet, hogy ő látta azt, aki megverte Danielt.
Anne felvont szemöldökkel nézett rám. A felismerés villámként csapott belém.
-Basszus...- suttogtam.- Nem, az nem lehet!
Az arcomat a kezembe temettem.
-Adam.- folytattam.- Ő soha nem tenne ilyet...
-Nem tudhatjuk Emily.- mondta Anne.
A lelátó mögül figyeltem a focizó öcsémet. Ő soha nem bántana senkit...

4. rész

Gondolatok cikáztak a fejemben.

'Ki ő?' 'Miért mentett meg?' 'Mi a neve?' 'Miért nézem ilyen sokáig?'

Basszus Emily mondj már valamit! 

A fiú gyorsan lenézett, a most már látható sebes karomra, vissza a szemembe, majd hátat fordított.

-Nem tesz semmit.- válaszolt a bocsánatkérésemre. 

Néztem ahogy elsétál. Mondanom kéne neki valamit? Az se biztos, hogy ő mentett meg Ryan mocskos kezei közül. Levegőztem még egy kicsit és visszamentem Anneékhez. Leültem a helyemre és éreztem, hogy valaki figyel. Alex egyik haverja nézte a karomat. Visszavettem a pulcsimat és rámosolyogtam a srácra. Teljesen átlagos kinézete volt. Barna haj, barna szem. Kiitta utolsó korty piáját a poharából és letette az asztalra. Lenéztem a Colás üvegemre és láttam, hogy megvan belőle még a fele. Kortyoltam belőle párat és visszatettem az asztalra. 

-Ne bámuld már ilyen feltűnően.- bökte meg az egyik haverja azt a fiút aki eddig nézett engem.

Összetalálkozott vele a tekintetem. Szerencsétlen vörösödő fejjel elhúzta a fejét. 

-Most miért kellett?- ütötte meg a barátja vállát. 

Elmosolyodtam. Nem láttam fiút ennyire zavarba lenni.

-Anne.- néztem a barátnőm felé.- Mentek még tovább?

-Igen. Megyünk a pályára.- válaszolta.

Összeszorult a szívem. Lucy és Paul jutott eszembe. 

-De nyugi, én nem...

-Jó.- vágtam bele a szavába. - Akkor én hazamegyek. Vigyázzatok magtokra. Szia Alex. -intettem neki.

Szívtam egy mély levegőt, fölálltam és megfogtam a kabátomat.

Amikor elmentem a fiú mellett hallottam, amit a barátja mondott neki.

-Menj már utána! 

Kisétáltam a clubból, de a szőke fiú nem volt ott.
-Várj.- hallottam egy hangot mögülem. Az a fiú futott utánam, aki nézett, amikor a boxba ültem.
Próbálta magára venni a kabátját, kisebb-nagyobb sikerekkel.
-Daniel vagyok.- mondta.
-Emily. - mosolyogtam.
-Te nem Lucy rokona vagy?
-De. Az unokatestvérem volt.
Még mindig nehéz róla beszélni.
-Nagyon hasonlítasz rá. - mosolygott.

Lenéztem a cipőmre. Fél percig álltunk egymással szembe.
-Hát, örültem a találkozásnak Daniel, de nekem haza kell mennem.
Megfordultam.
-Nem lenne tanácsos egyedül hazamenned, ilyen későn. Veszélyes környék ez.
-Akkor kísérj haza.- mondtam.
Próbáltam bedobni a dögös énem. Tetszik ez a fiú. Közelebbről megnézve egész helyes.Egy fiúval sem beszéltem, amióta Anne elköltözött. Nem voltam túl közösségi ember, de amikor Anne elköltözött senki nem szólt hozzám, a régi ''barátaim'' közül. Daniel mellém sétált és hazáig beszélgettünk. Annyira nem volt érdekes a téma, de azért jó volt vele.
-Mi történt a kezeddel?- kérdezte.
-Semmi.
Amikor a házunk elé értünk elkezdett zuhogni az eső.
-Köszi, hogy hazakísértél.- mondtam.
Elindultam az ajtó felé, de Daniel karon ragadott, visszahúzott és megcsókolt.
Ez elég váratlanul ért. Visszacsókoltam, de nem volt jó érzés. Semmi.
Ráadásul tiszta víz lett a ruhám. Ezért nem érte meg. Elhúzódtam Danieltől és színlelt mosollyal elköszöntem tőle. Elindultam befele, de még visszanéztem a fiúra. Daniel már távolt járt, de ment mögötte valaki. Az alak egyre közelebb ment hozzá, de eltűntek az utcasarkon. Fölmásztam az ablakomba és beléptem a szobámba. Lefürödtem és elaludtam.
Másnap reggel telefoncsörgésre ébredtem.
'Anne hív'
Fölvettem és Anne rémült hangját hallottam meg.
-Mit csináltál Daniellel?- kérdezte.
-Semmit. Miért?- mondtam félálomban.
-Veled ment el tegnap este nem?
-De. Miért mi történt?
-És amikor elment, még nem volt semmi, ugye?
-Nem, de bökd már ki mi van vele!
-Megverték. Egy árokban találták meg, szinte félholtan. Kórházba szállították, az intenzíven fekszik.
-Ki tette?
-Nem tudják.

Elgondolkodtam. Lehet, hogy az az alak tette, aki tegnap követte Danielt? Mérges voltam magamra, mert ha nem hagyom tegnap este, hogy Daniel hazakísérjen, akkor nem lenne most kórházban.
-Melyik kórházban van?- kérdeztem Anne-t.
-A St. Monica-ban.
-Odamegyek.
Letettem a telefont. 'Nem hiszem el.'
Fölöltözködtem és lementem a konyhába. Anya és Adam aludt még, apa pedig kávét szürcsölgetett.
-Elviszel a St. Monica-ba?- néztem rá.
-Miért kell neked kórházba menned?
-Csak vigyél el.
Apa nehézkesen fölállt az asztaltól.
A kocsiban végig magamat hibáztattam. Ha nem lettem volna önző, anya tiltása ellenére nem találkozom Annel és nem megyek el a Sevenbe, akkor nem lett volna semmi baja. Valószínűleg ő is kiment volna a pályára, aztán szépen haza.
Az autó megállt. Itt vagyok. Mit mondok neki?
-Várj meg. 15 perc és jövök.
Kinyitottam az ajtót és besétáltam a kórházba. A kék ruhába öltözött nővérek és orvosok eszetlenül rohangáltak össze vissza. Odasétáltam a recepcióshoz. Körülbelül 30 éves volt. Unalmában a rágóját csattogtatta és telefonált közbe.
-Igen. Tegnap én is láttam az utcán, nagyon meghízott.- mondta a telefonba.
Látszólag nem akart észrevenni, ezért megköszörültem a torkomat. Mérgesen letakarta a kezével a telefon beszélőkéjét.
-Miben segíthetek kicsikém?- mondta sürgetően.
-Tegnap behoztak egy fiút, Daniel a neve és az intenzíven fekszik.
-Várj, megnézem.
Pötyögött a gépen aztán visszanézett rám.
-Már nem az intenzíven van. Jobban lett és a 76-os kórterembe helyezték át.
-Köszönöm.
A nő folytatta a beszélgetést a telefonon. Pár perc bolyongás után megtaláltam a kórtermet.

Vettem egy nagy levegőt, lenyomtam a kilincset és beléptem a kórterembe. Egyszerű szoba volt, egy ággyal és egy tvvel. Daniel épp azt nézte, de amikor meglátott ugrott egyet az ágyban. Karjából csövek lógtak ki.
-Szia.- mondtam.
Közelebb akartam menni hozzá, de megállított.
-N-ne gyere közelebb!
A hangja remegett.
-Menj el!
-De csak...
-Menj el!- mondta hangosabban.
-De...
-Menj már! Soha többet nem találkozhatunk. Menj!
A könnyek összeszöktek a szemembe. 'Miért?'
Mi rosszat tettem? Kiléptem a fehér folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Nekidőltem és lecsúsztam a földre. Sírtam. Megint...

3. rész

Másnap reggel az ágy kidobott magából. A karomon a seb lassan kezdett begyógyulni, de a fájdalom nem akart elmúlni. Fölvettem egy hosszú ujjú felsőt és lementem a konyhába. Apa olvasott és anya a reggelit főzte.
-Jó reggelt.- mondta Anya.- Milyen volt a tegnap este?
-Jó. - mondtam.
Odaléptem a konyhapulthoz és megpillantottam egy teli kancsót forró teával. Tölteni akartam belőle, de amikor a nehéz edényt meg akartam emelni, a sérült kezem megadta magát és az összes forró lé a sebre ömlött. A műanyag edény hangos koppanással landolt a földön. Sikítottam a fájdalomtól. Égett a karom. Anya ijedten mellém ugrott és fölhúzott a földről. Behúzta a kezem a csap alá és hideg vízzel enyhíteni próbálta a fájdalmamat.
-Mutasd a sebet! - nyúlt a pólómhoz.
-Nem!- húztam vissza rémülten a kezem.
Nem engedhettem neki, hogy meglássa a karmolást.
-Emily, mutasd a kezed!- mondta magabiztosabban.
Hangja az egész földszintet betöltötte. Újra megragadta a kezem de én emiatt még inkább szabadulni akartam erős szorításából, pont ugyan úgy mint előző este Ryan kezei közül. 2 ujjával megfogta a ruhám ujját és fölnyomta egészen a vállamig. A látvány rondább volt mint gondoltam. A kezem bevörösödött és fölhólyagosodott. Ez éppen eléggé meghökkentő látvány lett volna anya számára, ha az a rohadt karmolás nem lett volna ott. De sajnos ott volt.
-Ez mi?- kérdezte.
Dühös volt. Dühös volt rám. Dühös volt minden emberre a világon.
-Semmi.- mondtam.
-Ki tette ezt veled? - üvöltötte.
-Nem tudom.- sütöttem le a szemem.
Hoppá. Megint hazudtam.
-Mi az hogy nem tudod?!
-A clubban volt. Sötét volt és valaki belém kapott. Véletlen volt, nem nagy ügy.
-Egy ilyet nem lehet véletlenül csinálni!- mutatott hevesen a kezemre. - Ki tette?- ismételte a kérdést.
Apa lecsapta az asztalra az újságot és fölállt onnan.
-Miért nem hiszel neki? - próbált megvédeni.
-Nézd meg az a rohadt sebet! Ez nem véletlen!
-Miért nem tudsz neki egyszer hinni?! - mondta.
Ne... Apa ezt ne...
-Ha Ő azt mondja akkor úgy van! Ő nem Lucy, hogy folyamatosan hazudik.
-Most hagyd ki ebből Lucyt.- vágott neki vissza anya. - Látszik rajta, hogy hazudik. Olyan lesz, mint ő.
Mondta némi undorral a hangjába.- Ez Anne hibája! Többet nem találkozhatsz vele!  Nem engedem!
Ezt már nem bírom. A szemem könnybe lábadt. Sarkon fordultam és otthagytam őket. A szobámból még pár percig hallottam a veszekedést, aztán csönd lett.
Nem Anne hibája! Nem kell őt hibáztatni!
Mindig Lucy a rossz példa. Lucy így, Lucy úgy. Most pedig Ő azt , akit "most hagyjuk ki" a veszekedésből.
Tiszteltem Lucy-t és mindig is tisztelni fogom. Azon a reggelen, amikor megtudtam, hogy meghalt először nem akartam elhinni, és sikítoztam, hogy ez nem vicces és mindenképpen látni akartam őt.  Aztán, miután már tudatosult bennem a dolog, bezárkóztam a szobámba és napokig nem voltam hajlandó enni. Igazságtalanságnak tartottam, mert nem az ő hibája volt. Nem beszéltem senkivel, és senkit nem akartam látni. Anne-t akkor rúgták ki a suliból, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Egyedül maradtam.
Sose akartam bántani magam. Voltak pillanatok, de gyorsan kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat. Nem dobhatom el amim van. Túl sok minden vár még rám...
Kopogtattak az ajtómon. Nem szóltam semmit, inkább a fejemet még jobban a vizes párnámba süllyesztettem. Nem válaszoltam neki,de nem is kellett mert magától benyitott. Adam volt az.
-Mi van már megint? - kérdezte.- Veled sose szoktak veszekedni.
-Azért mert mindig veled veszekednek. - mondtam.
Halkan elnevette magát és leült az ágyamra.
-Ne. Ehhez most nincs kedvem. - fordultam át az oldalamra.
-Mihez?
- Ehhez az egészhez. Miért kell veszekedni, csak mert sebes a kezem? Azt hiszi anya, hogy hazudok.
-Miért? Nem hazudtál?- kérdezte.
-De.. De az más dolog. Szar, hogy nem bízik bennem. Nem vagyok Lucy....
Adam megsimogatta a hátam. Lassan fölállt, kiment és becsukta maga után az ajtót.
Fölkaptam a telefonomat és írtam Annenek egy sms-t.
"Menjünk ma este a sevenbe. Mindenhol akarok lenni, csak itthon nem..."
Pár perc múlva jött a válasz.
" Este 10-re érted megyek. Készülj. Bitch."
Egész nap nem mentem ki a szobámból. Látszólag nem hiányoztam senkinek. Adam hozott föl nekem ennivalót és mindent amire szükségem volt. Sötétedéskor elkezdtem készülődni. Hosszú ujjú , fekete pulcsimat óvatosan ráhúztam a sebes karomra és fölvettem hozzá egy szürke nadrágot.
Este 10 óra körül bezártam kulcsra a szobám ajtaját és kinyitottam az ablakom. Mély levegőt szívtam és kimásztam a tetőre. Nagyon csúszott az eső miatt, ezért az ablakpárkányra kapaszkodva leguggoltam. Lecsúsztam az ereszig és a tetőig fölfutó borostyán futóoszlopán lemásztam. Most csináltam ezt második alkalommal, de még mindig ugyan olyan félelmetes volt, mint legelőször. Izgultam, nehogy valaki meglásson. Beszálltam Anne kocsijába.
-Mi történt?- rohant le a kérdésével.
A köszönés már kiment a divatból?
Elmeséltem neki mindent a mai napról.
-Nem félsz oda visszamenni?- kérdezte.
Elgondolkodtam a tegnap este történteken.
-Nem.
A club előtt Alex várt ránk. Kevesebben voltak mint tegnap, de még mindig nagy tömeg volt.
-Jól vagy?- nézett rám sétálás közbe a fiú, szinte fekete szemeivel.
Bólintottam.
Besoroltam Alex és Anne mögé. Kikerültük a várakozó embereket és megint soron kívül beengedtek.
Befele menet nem láttam senki ismerőset. Leültünk egy boxba és beszélgettünk. Én Colát ittam, Anne és Alex pedig feleseket. Lassacskán Alex pár barátja csatlakozott hozzánk, de egy kék szemű sem volt köztük. És hol van a szőke fiú a buszmegállóból? Miért tűnt el? 'Miért?'
Én Anne és Alex között ültem, mellettük meg még 5 fiú. Egyik sem fogott meg.
Észrevettem valakit a tömegben és kikerekedett a szemem.
-Mit nézel?- nézett rám Alex mosolyogva.
Sose láttam még mosolyogni. Mondjuk, az asztalon volt pár üres feles pohár, ezért megértem az okát. Aranyosan mosolyog.
-Ott a tanárnő!- mutattam oda.
Anne rám nézett.
-Miss Smith? - nevetett.
A tanárnőre éppen egy korunkbeli gyerek próbált rányomulni. A tanárnőn egy nagyon kivágott rózsaszín fölső volt és ráncos mellkasán csak úgy csillogott a csillámpor.
-Ezt nem hiszem el.- vigyorgott Anne. - Még mindig pedofilosat játszik?
-Minden héten.- mosolyogtam.
Anne elkezdett nevetni. A tanárnő nyakát megcsókolta a fiú. Ez egy kicsit sok volt már nekem.
-Na jó, nekem ebből elég. Kicsit kimegyek levegőzni. - álltam föl.
-Megyek veled!- mondta Anne.
Föl akart állni de rögtön vissza is ült, mert megszédült.
-Jó lesz nekem egyedül is.- simogattam meg a vállát.
Kimásztam az emberek közül és lassan kisétáltam a klub elé. Mély levegőt vettem és körbenéztem.
'Basszus'. Ott állt a srác a buszmegállóból. Pár haverjával beszélgetett.

Ezt nem hiszem el. Miért olyan ismerős? Hol láttam már?
Nem akartam feltűnően bámulni, ezért elfordultam a másik irányba. A tanárnőmet láttam kijönni a fiúval. Az úrnő nem nézett rám, de a fiú igen. Ryan volt az. Majdnem leesett az állam. Ez már tényleg szánalmas. Ryant és Miss Smitht addig figyeltem, ameddig el nem tűntek a sötétben.

Melegem van. Lehet vagy 1 fok, de nekem melegem van. Megpróbáltam levenni magamról a pulcsimat de elakadt a fejemnél. Nem láttam tőle semmit. Kétségbeesettem próbáltam levenni azt. Abban a pillanatban, amikor végre leszenvedtem magamról és újra láttam nekimentem valakinek háttal.
-Bocsánat.- mondtam.
Megfordultam és a buszmegállós srác volt az, égszínkék szemekkel. Nagyon közel állt hozzám.
Basszus. A buszmegállós srác, meg a megmentőm egy-és ugyan az az ember? Ilyen szeme nincs másnak.
Földbe gyökerezett a lábam. 'Miért tette?'

2. rész

Egész héten azon az estén gondolkoztam. Órákon nem tudtam figyelni. Ez nem én vagyok.
'Ki ő?'
Péntek délután hazafele menet, az utcán megláttam Alexet. Egyedül volt. Egy padon ülve cigarettázott. Nem vett észre. Lassan fölállt, eldobta a füstölgőt és elsétált a másik irányba.

Hazaértem és átöltöztem. Anya szerint, ugyan úgy öltözködöm , mint Lucy miután megismerte Pault. Anya sose szerette Pault. Mindig azt mondta, hogy rossz hatással van Lucyra. Szerinte Paul a hibás mindenért. Ő nem látta azt, amit én. Nem Paul húzta rossz irányba; Lucy ment volna oda magától is, csak anyának szüksége volt arra, hogy okoljon valakit a történtek miatt.
Este 8 órakor Anne csöngetett.
Kiléptem az utcára és kinyitottam az esernyőmet. Esik. Szívtam egy nagy lélegzetet az eső mámorító illatából és beültem Anne kocsijába. Ritkán használja az autót. Inkább mindenhova gyalog megy vagy busszal. Mindig találkozik valakivel. Azt mondja, nem akar lemaradni semmiről.
-Utálom az esőt. - mondta köszönésképpen majd lenyomta a gázpedált.
-Miért?- kérdeztem.
-Mert szomorú.- suttogta.
Az autóból kinézve sok embert láttam az utcán sétálni, esernyővel a kezükbe. Még mindig a szőke fiú járt az eszembe. Miért nem tudom elfelejteni? Olyan ismerős az arca...
10 perc utazás után Anne lassított. Piros a lámpa.
-Hol vagyunk?- kérdeztem, miközben az utcát figyeltem. Sose voltam még itt. - Nem úgy volt, hogy moziba megyünk?
-Változott a terv.
-Hova megyünk?
-Szórakozni.
-De nem voltam sehol, amióta...
-Lucy meghalt.- vágott a szavamba.- Több mint másfél éve. Ahogy ismerlek, azóta csak otthon ülsz és várod a csodát.
-De én...
-Nincs de! - mondta megemelkedett hangon.- Ne sírj már miatta annyit! Elment. Nem te vagy a hibás!
-De megakadályozhattam volna!
-Te is tudod, hogy nem. Lucy nem foglalkozott senkivel, csak Paullal. És most elmegyünk a Sevenbe-be és jól fogjuk érezni magunkat. Te sem ülhetsz otthon egész életedben azon gondolkodva, hogy mi lett volna HA. Már megtörtént. Ezen nem tudsz változtatni, értsd már meg!
Ahogy Anne befejezte a beszédét, mintha kihúzták volna a rozsdás tőrt a szívemből, ami már egybeolvadt azzal. A szívem még mindig vérzett, de jó érzés volt. Fájt amiket mondott, de elgondolkodtatott. Másfél éve sehol sem voltam. Ideje már egy kicsit kiengedni a fáradt gőzt. Amióta Anne elment nagyon sokat emésztettem magam Lucy miatt, mert nem volt senki, aki elterelte volna róla a figyelmemet. Nagyon hiányzott már ez.
Lassan odaértünk a clubbhoz. A hangos zene már messziről hallatszott. Anne bezárta a kocsit és elindultunk a hang forrása felé. Lassan kerülgettük az esőtócsákat, miközben a víz csak ömlött az égből. A club előtt hosszú sor várakozott a bejutásra. Anne-el odasétáltunk a kidobóemberhez. Ismerte őt. A magas, izmos férfi széles mosollyal üdvözölte. A vörös bársonykordont leakasztotta a tartójáról és beengedett minket.  Egy pillanat alatt végigmért engem, visszaakasztotta a kordont a tartóoszlopra és visszafordult a sor felé.
Beléptünk az épületbe. A keskeny folyosó egy előtérbe vezetett. Ott volt a ruhatár. Anne levette a kabátját és beadta. Rajtam egy pulóver volt, amit nem akartam levenni, mert hideg volt.
Nem ismertem ezt a helyet. Sose voltam ezen a környéken. Senkit nem ismerek innen.
Az emberek akik velem szembe jöttek ismeretlenek voltak. Az erősítők hangja már elnyomta a beszélgetni próbáló társaságok hangját. Egyre beljebb érünk az épületben és a szagok is egyre erősebbek. Az épület szívébe érve egy nagy tömegen kellett keresztül verekednünk magunkat, hogy eljussunk a bárpultig.
-Szia cica.- ugrott mellém a semmiből egy enyhén ittas srác. - Meghívhatlak valamire?-  nyögdécselte.
Szerencsétlen alig állt két lábán. A bárpultra támaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát.
-Kopj le Ryan!- lépett elém Anne. - Nem vagy az esete.
A fiú még utoljára rám nézett, egy gúnyos mosollyal elrugaszkodott a pulttól és eltűnt a tömegben.
-Ez ki volt?- kérdeztem.
-Egy senki. - mosolygott.- Mit kérsz inni?
-Nem is tudom...- gondolkodtam el, de ekkor már Anne elém rakott egy üveg cólát.- Kösz.
-Nincs időnk gondolkozni.- közölte, majd megivott egy kis pohár vodkát.
Anne megfordult és elmosolyodott.
-Ott van Alex. - mutatott a nagy terem másik oldala felé.
-Hol?- néztem körbe de sehol nem láttam a fiút.
Mire föleszméltem már Anne eltűnt. Hol van?
15 percig bolyongtam tanácstalanul az épületben, míg végül meguntam a keresgélést. A kocsinál megvárom. Elindultam kifele a hosszú folyosón. Gyér fények világították meg a sötét falakat. Már fele annyian se álltak ott, mint amikor jöttünk; viszont a bejáratnál annál többen. A sor kétszer akkorára duzzadt. Próbáltam áttörni a sok ember között, de egyszerűen nem ment.
'Basszus.' Feladom. Visszamegyek a terembe, hátha Anne is keres engem. Visszafelé indulva észrevettem egy meglepően magas ajtót 'VÉSZKIJÁRAT' felirattal. Nem volt rá riasztó szerelve, ezért egy laza mozdulattal kinyitottam azt. Az ajtó egy sötét parkolóba vezetett, amit befele jövet észre sem vettem. A parkoló üres volt és az eső is elállt. Leléptem a járdaszegélyről és egy nyirkos kéz fogta meg a vállam. Ugyan az a fiú, aki a bárpultnál próbálkozott.
-Majd én eldöntöm, hogy kinek leszek az esete. - súgta a fülembe.
Rémülten próbáltam kiszabadulni erős keze alól,de hiába. Túlságosan szorította a csuklómat.
-Engedj el!- mondtam.
-Miért tenném? Olyan meghitt itt nem?- vicsorgott.
-Engedj el!- ismételtem, de már hangosabban.
Erős karja reflexszerűen ráfonta magát az enyémre és erős szorításából semmi esélyem nem volt szabadulni.
-Nem vagy egy könnyű eset. - mondta és kezét a derekamra tette.
-Szánalom szagot érzek Ryan. - mondta egy hang.
Ismeretlen volt. Fölkaptam a fejemet és a parkoló másik végében egy sötét alakot láttam meg. Onnantól kezdve a dolgok fölgyorsultak.
1. lélegzet : az alak egyre közelebb jön.
2. lélegzet : egy ökölbe szorult kéz.
3. lélegzet : Ryan a földön fekszik.
Vér. Véres a keze. Eltört az orra.
Azt nem láttam aki megütötte, csak az égszínkék szemét. Mire a köd eltűnt a szemem elől már a megmentőm sehol sem volt.
Futottam, amerre csak tudtam. Egyszerre Anne-t vettem észre a kocsijára támaszkodva. Alex állt mellette.
-Hol voltál? - szólt hozzám Anne. - Mindenhol kerestelek már.
Szótlanul álltam előttük. A hasam össze volt húzódva és a futástól semennyi levegő nem jutott a tüdőmbe.
-Jól vagy? - bökött felém a fejével Alex.
-Nem. - suttogtam és lerogytam a földre. A lábaim nem bírták a terhelést és megadták magukat.
-Jézusom. - mondta Anne és  odaugrott mellém. -Alex hívj mentőt!
Alex előkapta a zsebéből a telefont és tárcsázni készült.
-Nhem kellh menthő. - levegő hiányába csak ez jött ki a torkomon.
Összekuporodtam a jéghideg földön ülve. A karjaimmal átfogtam a lábam és homlokomat a térdeimen pihentettem. Próbáltam mély levegőket venni. Nem hittem el ami történt. Másfél év után először megyek el valahonnan és rögtön megtámad valaki. Halk könnycseppek gördültek le az arcomon.
-Mond már el, hogy mi történt!- csapkodott Anne idegesen.
-Amikor eltűntél...- kezdtem - ...Nem találtalak sehol. Ki akartam menni a kocsihoz, de a bejáraton nem jutottam ki, ezért kimentem a parkolóhoz. Ryan volt ott. Azt mondta, majd ő eldönti, hogy kinek lesz az esete. A karomnál fogva tartott és nem akart elengedni. Megkarmolt.- mutattam feléjük a véres karmolásnyomot a kezemen, amely a csuklómtól egészen a könyökömig futott.
-Megverem azt a férget.- mondta hevesen Alex majd idegesen fölpattant mellőlem.
-Már késő.- suttogtam és visszahajtottam a fejemet a térdemre.
-Tessék?- hökkent vissza a fiú.
-Történt még valami?- nézett rám Anne.
Még egy könnycsepp lefojt a szememen.
-Emily, az isten szerelmére válaszolj már!
-Eltört az orra.- feleltem.
-Te eltörted az orrát? - képedt el Alex.
-Nem én. Nem tudom ki volt. Egyszer csak megjelent a parkoló másik végében valaki és megütötte. Ryan kifeküdt és mire föleszméltem, addigra már sehol nem volt senki. De én nem akartam, hogy bántsák.
Hirtelen kitört belőlem a sírás. Anne a vállamat simogatta, Alex pedig tétlenül mászkált fel-alá.
-Nem a te hibád. - ismételgette Anne. - Hazaviszlek.
Beültettek a kocsiba. Az úton próbáltam elfelejteni a dolgokat, de nem ment. Túlságosan friss még minden.
Anne otthon egészen az ajtóig kísért.
-Biztos föl tudsz menni a szobádba?- kérdezte.
-Igen. - mosolyogtam.
Nem igazi mosoly volt. Amikor beléptem a házba már mindenki aludt. Mindegy egyes lépcsőfok fájdalmat okozott. Nem fizikai fájdalmat. 'Ki ő?'
Amikor fölértem első dolgom volt, hogy bementem a fürdőszobába. Meleg vizet engedtem és próbáltam lemosni a vért a karomról. Dörzsöltem, ahogy csak tudtam de a szörnyű heg a kezemen maradt. A tenyerembe vizet folyattam és azzal próbáltam letörölgetni az elmosódott sminkemet. Amikor fölnéztem a tükörbe Adamet láttam benne, ahogy az ajtófélfának támaszkodik.
-Mi történt a kezeddel?- kérdezte.
-Semmi különös, csak megkarmoltam magam.
Hazudtam. A hazudozás már a részemmé vált. "Jól vagy?" "Igen."  Betanult. Amikor Lucy meghalt, meguntam a kérdéseket. Nyilvánvalóan nem voltam jól és most sem vagyok. Másik karommal takarni próbáltam a hatalmas sebet.
-Tudom, hogy nem te voltál. Ekkora sebet nem tudsz magadnak csinálni. Ki tette?- jött közelebb.
Megfogta a karomat és a fény felé fordította. A fájdalomtól halkan fölszisszentem.
-Mondtam, hogy én voltam. Véletlen volt. Nem kell mindent tudnod.
Kirántottam a kezemet a tenyeréből és bementem a szobámba. Mérges voltam de ugyanakkor gyenge is. Fürdésnél a forró vízcseppek égették a lehűlt bőrömet. A karom iszonyatosan lüktetett. Alig állok a lábamon. Aludnom kell.
Órákig forgolódtam, mert nem jött álom a szememre.
Ki ő? Miért tette?
'Miért?' Kísért az a kék szempár...

1. rész

Nehéz az élet hogyha 17 éves vagy. Unalmasak a mindennapok, unalmasak a hétfők és egyszerűen unalmas az élet. Minden reggel reménykedsz, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, aztán minden este csalódottsággal a szívedben alszol el, hogy ez a nap se volt különböző, az év többi 364 napjától. 

-Úgy imádom Londont! - szólott a méltóságos.
A nagy úrnő aki a matematika rejtelmeibe akart minket beavatni. A tanárnő, aki értelemmel próbálta megtölteni (szerinte), amúgy is üres fejünket. Miss Smith már jócskán az 50-es éveit tapossa, de még mindig előszeretettel jár szombat esténként a népszerű szórakozóhelyekre. Oly annyira, hogy szinte mindig összeszed valami férfit, aki miatt imádja a hétfőket. Valószínűleg most is ez történt. Szerdára meg már utálja az egész világot, mert a "nagy ő" ismét elhagyta.
-Legszívesebben mindenkit megölelnék!- mondotta. Kérem ne.
Félhosszú, festett szőke haját válla mögé dobta és levetette magát a tanári asztal mögötti székre. Álmodozva nézte a plafont, egészen addig ameddig rá nem csöngettek. Az osztály egy emberként sóhajtott föl. Lassan föltápászkodtam a székemről és bepakoltam a táskámba. Kisiettem a teremből mielőtt házit adott volna és rohantam haza. Egyedül. A legjobb barátnőmet tavaly rúgták ki az iskolából és emiatt elköltöztek Skóciába. Azóta egyedül mászkálok mindenhova. A szüleim szerint Anne nem volt jó hatással rám. Szerintük miatta szőkítettem ki a barna hajam. Pedig ez nem igaz. Azt magam miatt csináltam. Amikor Lucy, az unokatestvérem, meghalt, hatalmas űr tátongott a szívemben és úgy éreztem változtatnom kell. Más lett a hajam és máshogy kezdtem öltözködni. Anne velem soha nem csinált semmi rosszat. Nem rángatott bele azokba dolgokba, amik rossz hatással lettek volna rám. Ő ismer engem a legjobban, még akkor is ha 1 éve nem láttam őt.
Lassan a házunk elé értem. A kutyám már izgatottan ugrált a kapu mögött. Előhalásztam a kulcsomat és elfordítottam a zárat. Lenyomtam a kilincset majd beléptem a kapun. Lassan besétáltam a házba. Csönd. Csönd fogadott a ház minden egyes részén. A szüleim még dolgoztak, az öcsém meg edzésen volt. A táskámban rezgett a telefonom. Üzenetem jött. Anne írt.
"Visszatértem. Este beugrok. Bitch. "
Miért nem szólt, hogy hazautaznak?
Fölmentem a szobámba és próbáltam tanulni. Nem mentek a fejembe a szavak. Mindig elkalandozott a gondoltatom. 'Miért?'
Sötétedéskor a szüleim is hazaértek. Apa leült a tv elé, anya pedig a vacsorát főzte. Bedugtam a fülesem és zenét hallgattam, miközben az öcsém is hazaesett. Adam 1 évvel fiatalabb nálam de néha úgy érzem, hogy ez fordítva van. Ő nagyon népszerű. Szinte mindenben különbözünk. Ő más.
Az asztalnál ülve, megint beült a kínos csend, mint ahogy általában akkor, amikor a család együtt van. Csak a villa csattogását lehetett hallani.
-Anne hazajött. - mondtam szinte suttogva, bár a nagy csönd miatt úgy tűnt, mintha kiabálnék. Nehéz volt kimondani.
Anya egy szót sem szólt, csak evett tovább. Apa rám nézett, de láttam, hogy valahol máshol jár az agya.
-Jó.- mondta.
15 perc múlva csöngettek. Magamra kaptam a tornacipőm és kiléptem a házból. Anne semmit sem változott. Megmaradt a hosszú fekete haja, a tetoválásai és a stílusa.
Hosszasan megölelt és elkezdtünk sétálni London sötét utcáin.
Az eső illata mámorító volt. Születésem óta Londonban élek, de az esőt nem tudom megunni. Szerintem csodálatos.
Anne szokásához híven rágyújtott.
-Miért jöttetek vissza?- kérdeztem.
Lassan kifújta a száján a füstöt.
-Meguntam Skóciát. Olyan az egész, mintha csak öregek élnének ott.
-Én azt sem értem, miért kellett odaköltözni...
-Anya azt hitte, hogy megváltozom majd, ha elválaszt mindenkitől. Csodálom, hogy 1 évbe telt neki, mire rájött, hogy ez baromság. Mindenki tudja, hogy én nem változom. -mosolygott.
Egy elhagyatott helyen mentünk keresztül. A lámpa sárga fénye beborította a vizes betont. Beszélgettünk. Mindenről. Úgy sajnálom Anne-t, hogy 1 évig kellett szenvednie, de én is sokat szenvedtem. Egyedül hagyott. Senkim se volt...
Lassan kiértünk egy forgalmasabb utcára. Anne utoljára még szívott egyet a cigiből, ledobta a földre, és fekete cipőjével összetaposta azt. Lassan sétáltunk, hiszen hova kéne sietnünk? Egy kicsit távolabb megláttam egy hangosabb társaságot, egy buszmegállóban állva.
-Anne, menjünk máshova. Tudod, hogy nem szeretem ezeket a bandákat, amióta Lucy...
-Ajj, ne legyél már ünneprontó! -vágott a szavamba - Nézd, ott van Alex.
Mutatott oda. Egy erőteljes mozdulattal karon ragadott, és odahúzott a társasághoz.
Ki az az Alex? Egy pillanat múlva már ott álltam, az enyhén alkoholszagú társaság mellett.
-Anne? Hazajöttél?- kérdezte, feltételezem Alex, boldogsággal a hangjában.
Ő egy magas, fekete hajú fiú volt. Ijesztő, de egyben titokzatos.
Alex megölelte Anne-t, miközben a többiek zavartalanul folytatták a beszélgetést. Ez idő alatt nekem volt szerencsém végigmérni a társaságot. Eléggé sokan voltak, de volt valaki aki más volt, mint a többiek. Nem tudom miért, de éreztem, hogy más. Egy pillanatra rám nézett. Amikor az ő tekintete összeért a szememmel, gyorsan a cipőmre szegeztem pillantásomat. Őt látszólag annyira nem érdekelte a dolog, mert rezzenéstelen arccal nézett vissza a barátaira és folytatta a beszélgetést, Leakasztotta a szemüvegét a pólójáról és a szemére csúsztatta. A gyenge szél lobogtatta szőke haját. Ki ő?

-Alex, ő itt Emily. -mutatott rám Anne, de én mintha meg sem halottam volna amit mond, mozdulatlanul álltam tovább a semmibe bámulva.- Emily!
Ismételte már mélyebb hangon.
-Ja...Bocsánat. Szia! Örülök a találkozásnak.- mosolyogtam.
-Én is. - válaszolta.
Lassan végigmért a szemével és felém nyújtott egy félig teli sörös üveget.
-Köszi nem. Nem iszom hétfőn.- mondtam.
Igazából nem szoktam inni. Nincs rám jó hatással.
-Te tudod. - húzta vissza az üveget magához, és ivott belőle pár kortyot.
Anne beszélgetni kezdett Alexxel. Lassan elővettem a telefonomat a zsebemből és megnéztem az időt. Basszus. Már 11 óra van? Haza kell mennem.
-Anne...- mondtam halkan.
A lány rám nézett és közbe, a már üres üveget adta vissza Alexnek.
-Mennem kell. Holnap találkozunk.
Hátat fordítottam és elindultam haza fele. Láttam Anne eldobott cigijét a járda mellett. Egyszer egy hűvös kéz fogta meg a vállam. Az egész testemen éreztem a hideget. A rémület a csontomig hatolt.
-Nem gondoltad , hogy egyedül engedlek majd haza?- mosolygott Anne.- A végén még kárt teszel magadban.
-Te fogsz kárt tenni bennem, ha még egyszer így rám ijesztesz.
-Nem volt szándékos.- ütött vállba.
Halkan sétáltunk egymás mellett. 'Ki az a fiú?'
-Min gondolkozol?- kérdezte Anne.
-Semmin.- mosolyogtam.
Nem volt igazi mosoly. Nem akartam neki elmondani. Még nem. Néha túl nagy ügyet csinál az egyszerű dolgokból.
-Persze.- húzta gúnyos mosolyra száját.
Miután hazaértem kaptam egy üzenetet.
"Pénteken mozi. Bitch."
Szeretem amikor nélkülem dönti el a dolgokat. És ha nekem nincs kedvem elmenni bárhova is?Fölmentem az emeletre. Anyáék már aludtak, egyedül Adam volt ébren.
Halkan végigsétáltam a ház sötét folyosóján a szobám felé. 'Ki ő? '
Miért gondolkozom rajta ennyit? Valószínűleg soha többé nem látom majd.

Prológus

Esik...
Londonban az eső mindennapos dolog. Lassan sétálok, mert nem tudom, hogy hova megyek. Őszintén szólva nem is érdekel.
Mostanában nem szoktam mosolyogni, de most nem tudom letörölni az arcomról. A utóbbi másfél évben nem voltam boldog.
Sötét van. Nem tudom, hogy hol vagyok.
A mai estéről nem sok emlékem maradt meg, csak azt tudom, hogy most boldog vagyok. Hosszú idő óta igazán boldog.
Nem, nem kell esernyő. A vízcseppek hagy gördüljenek le az arcomról. A hajam is tiszta víz már.
A hátam mögött lépteket hallottam. Hátrapillantottam.
'Ő az?'
Éjfél körül lehet. Újra előre néztem és lassítottam a lépteimen addig, ameddig teljesen meg nem álltam. Ismét hátra tekintettem, de már nem volt ott senki. Elment.
Itt hagyott, egyedül. Azt hittem, hogy nem adja föl ilyen könnyen. Egy pislákoló fényű utcai lámpa alatt álltam meg és még mindig hátrafelé figyeltem. Percekig néztem arra, hátha előbukkan valahonnan. Rosszul hittem.
Az eső kopogott a vizes betonon. Egyre nagyobb cseppekbe kezdett esni. Elment. Sokáig reménykedtem, hogy egyszer csak ott terem valahonnan. Nem így volt.

Szomorú vagyok, hogy itt hagyott. Nehézkesen továbbindultam. Előre néztem és ott állt velem szembe. Ő az! Először megrémültem, aztán valamiért még jobban elkezdtem mosolyogni. Megnyugtatott a jelenléte. Hátraléptem egy lépést. Ő előrelépett egyet. Tetszik ez a játék.
Halk félmosoly jelent meg az arcán. Titokzatos mosoly. Szeretem ezt a mosolyát.
Az eső az ő ruháit sem kímélte. Szürke pólójából a vizet csavarni lehetett volna. Fekete bőrdzsekijéről vízcseppek csöpögtek szürke tornacipőjére.
Őszintén engem a mélykék szeme jobban lefoglalt, mint a vizes ruhái.
Nagyon hideg volt, de amikor őt néztem elöntött a melegség.
Egyre közelebb és közelebb jött. A leheletét az arcomon éreztem; a mosoly nem szűnt az ő arcáról sem. Percekig álltunk egymással szemben. Az arca egy centire volt az enyémtől. 'Miért?'
A nevem Emily és még mindig esik.