-Jó reggelt.- mondta Anya.- Milyen volt a tegnap este?
-Jó. - mondtam.
Odaléptem a konyhapulthoz és megpillantottam egy teli kancsót forró teával. Tölteni akartam belőle, de amikor a nehéz edényt meg akartam emelni, a sérült kezem megadta magát és az összes forró lé a sebre ömlött. A műanyag edény hangos koppanással landolt a földön. Sikítottam a fájdalomtól. Égett a karom. Anya ijedten mellém ugrott és fölhúzott a földről. Behúzta a kezem a csap alá és hideg vízzel enyhíteni próbálta a fájdalmamat.
-Mutasd a sebet! - nyúlt a pólómhoz.
-Nem!- húztam vissza rémülten a kezem.
Nem engedhettem neki, hogy meglássa a karmolást.
-Emily, mutasd a kezed!- mondta magabiztosabban.
Hangja az egész földszintet betöltötte. Újra megragadta a kezem de én emiatt még inkább szabadulni akartam erős szorításából, pont ugyan úgy mint előző este Ryan kezei közül. 2 ujjával megfogta a ruhám ujját és fölnyomta egészen a vállamig. A látvány rondább volt mint gondoltam. A kezem bevörösödött és fölhólyagosodott. Ez éppen eléggé meghökkentő látvány lett volna anya számára, ha az a rohadt karmolás nem lett volna ott. De sajnos ott volt.
-Ez mi?- kérdezte.
Dühös volt. Dühös volt rám. Dühös volt minden emberre a világon.
-Semmi.- mondtam.
-Ki tette ezt veled? - üvöltötte.
-Nem tudom.- sütöttem le a szemem.
Hoppá. Megint hazudtam.
-Mi az hogy nem tudod?!
-A clubban volt. Sötét volt és valaki belém kapott. Véletlen volt, nem nagy ügy.
-Egy ilyet nem lehet véletlenül csinálni!- mutatott hevesen a kezemre. - Ki tette?- ismételte a kérdést.
Apa lecsapta az asztalra az újságot és fölállt onnan.
-Miért nem hiszel neki? - próbált megvédeni.
-Nézd meg az a rohadt sebet! Ez nem véletlen!
-Miért nem tudsz neki egyszer hinni?! - mondta.
Ne... Apa ezt ne...
-Ha Ő azt mondja akkor úgy van! Ő nem Lucy, hogy folyamatosan hazudik.
-Most hagyd ki ebből Lucyt.- vágott neki vissza anya. - Látszik rajta, hogy hazudik. Olyan lesz, mint ő.
Mondta némi undorral a hangjába.- Ez Anne hibája! Többet nem találkozhatsz vele! Nem engedem!
Ezt már nem bírom. A szemem könnybe lábadt. Sarkon fordultam és otthagytam őket. A szobámból még pár percig hallottam a veszekedést, aztán csönd lett.
Nem Anne hibája! Nem kell őt hibáztatni!
Mindig Lucy a rossz példa. Lucy így, Lucy úgy. Most pedig Ő azt , akit "most hagyjuk ki" a veszekedésből.
Tiszteltem Lucy-t és mindig is tisztelni fogom. Azon a reggelen, amikor megtudtam, hogy meghalt először nem akartam elhinni, és sikítoztam, hogy ez nem vicces és mindenképpen látni akartam őt. Aztán, miután már tudatosult bennem a dolog, bezárkóztam a szobámba és napokig nem voltam hajlandó enni. Igazságtalanságnak tartottam, mert nem az ő hibája volt. Nem beszéltem senkivel, és senkit nem akartam látni. Anne-t akkor rúgták ki a suliból, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Egyedül maradtam.
Sose akartam bántani magam. Voltak pillanatok, de gyorsan kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat. Nem dobhatom el amim van. Túl sok minden vár még rám...
Kopogtattak az ajtómon. Nem szóltam semmit, inkább a fejemet még jobban a vizes párnámba süllyesztettem. Nem válaszoltam neki,de nem is kellett mert magától benyitott. Adam volt az.
-Mi van már megint? - kérdezte.- Veled sose szoktak veszekedni.
-Azért mert mindig veled veszekednek. - mondtam.
Halkan elnevette magát és leült az ágyamra.
-Ne. Ehhez most nincs kedvem. - fordultam át az oldalamra.
-Mihez?
- Ehhez az egészhez. Miért kell veszekedni, csak mert sebes a kezem? Azt hiszi anya, hogy hazudok.
-Miért? Nem hazudtál?- kérdezte.
-De.. De az más dolog. Szar, hogy nem bízik bennem. Nem vagyok Lucy....
Adam megsimogatta a hátam. Lassan fölállt, kiment és becsukta maga után az ajtót.
Fölkaptam a telefonomat és írtam Annenek egy sms-t.
"Menjünk ma este a sevenbe. Mindenhol akarok lenni, csak itthon nem..."
Pár perc múlva jött a válasz.
" Este 10-re érted megyek. Készülj. Bitch."
Egész nap nem mentem ki a szobámból. Látszólag nem hiányoztam senkinek. Adam hozott föl nekem ennivalót és mindent amire szükségem volt. Sötétedéskor elkezdtem készülődni. Hosszú ujjú , fekete pulcsimat óvatosan ráhúztam a sebes karomra és fölvettem hozzá egy szürke nadrágot.
Este 10 óra körül bezártam kulcsra a szobám ajtaját és kinyitottam az ablakom. Mély levegőt szívtam és kimásztam a tetőre. Nagyon csúszott az eső miatt, ezért az ablakpárkányra kapaszkodva leguggoltam. Lecsúsztam az ereszig és a tetőig fölfutó borostyán futóoszlopán lemásztam. Most csináltam ezt második alkalommal, de még mindig ugyan olyan félelmetes volt, mint legelőször. Izgultam, nehogy valaki meglásson. Beszálltam Anne kocsijába.
-Mi történt?- rohant le a kérdésével.
A köszönés már kiment a divatból?
Elmeséltem neki mindent a mai napról.
-Nem félsz oda visszamenni?- kérdezte.
Elgondolkodtam a tegnap este történteken.
-Nem.
A club előtt Alex várt ránk. Kevesebben voltak mint tegnap, de még mindig nagy tömeg volt.
-Jól vagy?- nézett rám sétálás közbe a fiú, szinte fekete szemeivel.
Bólintottam.
Besoroltam Alex és Anne mögé. Kikerültük a várakozó embereket és megint soron kívül beengedtek.
Befele menet nem láttam senki ismerőset. Leültünk egy boxba és beszélgettünk. Én Colát ittam, Anne és Alex pedig feleseket. Lassacskán Alex pár barátja csatlakozott hozzánk, de egy kék szemű sem volt köztük. És hol van a szőke fiú a buszmegállóból? Miért tűnt el? 'Miért?'
Én Anne és Alex között ültem, mellettük meg még 5 fiú. Egyik sem fogott meg.
Észrevettem valakit a tömegben és kikerekedett a szemem.
-Mit nézel?- nézett rám Alex mosolyogva.
Sose láttam még mosolyogni. Mondjuk, az asztalon volt pár üres feles pohár, ezért megértem az okát. Aranyosan mosolyog.
-Ott a tanárnő!- mutattam oda.
Anne rám nézett.
-Miss Smith? - nevetett.
A tanárnőre éppen egy korunkbeli gyerek próbált rányomulni. A tanárnőn egy nagyon kivágott rózsaszín fölső volt és ráncos mellkasán csak úgy csillogott a csillámpor.
-Ezt nem hiszem el.- vigyorgott Anne. - Még mindig pedofilosat játszik?
-Minden héten.- mosolyogtam.
Anne elkezdett nevetni. A tanárnő nyakát megcsókolta a fiú. Ez egy kicsit sok volt már nekem.
-Na jó, nekem ebből elég. Kicsit kimegyek levegőzni. - álltam föl.
-Megyek veled!- mondta Anne.
Föl akart állni de rögtön vissza is ült, mert megszédült.
-Jó lesz nekem egyedül is.- simogattam meg a vállát.
Kimásztam az emberek közül és lassan kisétáltam a klub elé. Mély levegőt vettem és körbenéztem.
'Basszus'. Ott állt a srác a buszmegállóból. Pár haverjával beszélgetett.
Nem akartam feltűnően bámulni, ezért elfordultam a másik irányba. A tanárnőmet láttam kijönni a fiúval. Az úrnő nem nézett rám, de a fiú igen. Ryan volt az. Majdnem leesett az állam. Ez már tényleg szánalmas. Ryant és Miss Smitht addig figyeltem, ameddig el nem tűntek a sötétben.
Melegem van. Lehet vagy 1 fok, de nekem melegem van. Megpróbáltam levenni magamról a pulcsimat de elakadt a fejemnél. Nem láttam tőle semmit. Kétségbeesettem próbáltam levenni azt. Abban a pillanatban, amikor végre leszenvedtem magamról és újra láttam nekimentem valakinek háttal.
-Bocsánat.- mondtam.
Megfordultam és a buszmegállós srác volt az, égszínkék szemekkel. Nagyon közel állt hozzám.
Basszus. A buszmegállós srác, meg a megmentőm egy-és ugyan az az ember? Ilyen szeme nincs másnak.
Földbe gyökerezett a lábam. 'Miért tette?'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése